Mindeközben a főhőst az 1940-es és az 1990-es évekbeli háborúk véres emlékei is kínozzák. A szlovén szerző regénye hangulatában akár egy hollywoodi háborús filmre is emlékeztethetne, ám annál jóval melankolikusabb és nyomasztóbb, ugyanis az elbeszélés idejében gyakorlatilag semmi más egetrengető nem történik azon kívül, hogy a főhős visszaemlékezik és időnként kinéz a gyönyörű, virágzó, óriás cseresznyefára: „És ha majd egy idő után potyogni kezdenek róla az érett és a rohadt cseresznyék, akkor vízsugárral mossa föl az udvart. És a cseresznyével, előbb a virágaival, aztán a termésével elmúlik egy újabb tavasz. Mindenkinek csak egy igazsága van. Zala és a fiatal intéző, később százados igazsága is megvolt a háború idején. Ő és Marijana igazsága is megvolt Dugi otokon, előbb Ljubljanában a tavasz, aztán Dugi otokon a nyár. És elmúlt minden.” Azaz se fényes győzelem, se happy end nincs.
 
A regény fejezetszámozása is érdekes: kapásból a 87. fejezettel indul, az 1. fejezet – vagyis a regény eleje –  jóval hátrébb kerül. A történet eleje viszont a 87. fejezet, amelyben a kisfiú Janez Lipniket, a titokzatos és vérmes Aleksijt és a szép, fiatal tanítónőt láthatjuk egy háborús jelenetben. Mert bármi történik ezután a főhőssel, mind erre a jelenetre vezethető vissza. Lipnik a történeteket teljességükben látni azonban csak évtizedekkel később próbálja meg, amikor munkahelyén, a levéltárban a kezébe kerül egy zavarbaejtő memoár. A szlovén Casanova trófeái közül Lipniket csak Zala D. története érdekli, aki valószínűsíthetően éppen az ő gyerekkorában körülrajongott tanítónője. Zalának volt akkor egy biciklije, amely – milyen meglepő! – hajszálpontosan olyan, mint a később szintén imádott feleségéé. És ahogy az idealizált tanítónő alakjába és emlékébe is egyre több mocskos erotika vegyül, úgy Lipnik feleségének, Marijanának a szekrényéből is hullanak ki a csontvázak, egész pontosan a felajzott magyar katonák.

Ugyanaz a háborús, illetve erotikus jelenet (a vad aktus utáni almacsócsálás a harcok közti kurta szünetben) többször  is megismétlődik a szövegben. Az erotomán memoáríró elbeszélésében, illetve Lipnik olvasatában - előbbi E/1., utóbbi E/3. személyben - mintha az emlékezés megszállottjává vált Lipnik minden oldalról körül akarná járni a történetet, megbizonyosodni róla, hogy valóban így és azokkal történt-e; ezáltal lehetségessé válik a szereplők azonosítása is, ám a nézőpontváltás egyben Lipnik tudatának, személyiségének hasadására is utal, ami nem meglepő: így jár az, aki beleturkál a múltba, majd felbolygatja az emlékeket. Az emlékezés visszavág; aki önző módon csordultig telt a szerelemmel, míg körülötte százakat mészároltak le, az előbb-utóbb megbűnhődik.

A Janez Lipnik udvarán álló hatalmas cseresznyefa szép lassan átlényegül a mesebeli – magyar folklórból is ismerhető ‒ égig érő fává, amelyen a motívumok alapján felfelé kellene másznia, de Lipnik valójában éppen ellentétesen, lefelé halad: el akar jutni a gyökerekig, a tudatalattija, az eltemetett – vagy maga elől elhazudott – emlékezetéig. A főhős fokozatosan idegenedik el a megszokott világától, csakis a múltra koncentrál, azt analizálja a végsőkig, a legapróbb alkotóelemekig: azonos bicikli, fél mondat egy látszólag jelentéktelen üdvözlőlapról, elejtett megjegyzések, amelyek villámcsapásként hatolnak elméjébe és dúlják fel azt, míg végül Lipnik összezavarodottsága a feleségének lekent csattanós pofonban kulminálódik, hogy még az idillin, Dugi otok édeni szigetén – és a délszláv háború kellős közepén – indult házassága is megromoljon: „Janez Lipnik csak most kezdi érteni, csak most ébred rá, miért kellett belépnie ebbe a történetbe, mindezekbe a vége-hossza nincs történetekbe, miért kellett tudatosítania magában a boldogság pillanatát, az öröm pillanatát, mert azok a következő pillanatban elvesznek a szédületben, a kozmikus forgószélben, ahogyan elvész a nagy szerelem, elhalványodnak a korinthusiakhoz írt levelek betűi, ha nincs benned szeretet, azért kell tudatosítani, hogy megmaradjon a betű, a szó arról, hogy mindez létezik, az öröm, a szerelem, habár halványul, eltűnik, elsodródik, beleszippantja az ismeretlenbe vivő forgószél.”

A névtelen szoknyavadász memoárja így pusztán mise en abyme-ként funkcionál Jančar regényében, hiszen valójában a főhős, Janez Lipnik próbálja megfogalmazni saját memoárját szerelemről és háborúról, oly módon, hogy a „make love, not war” eszméje nevetségessé válik. Azok alapján, ami Lipnikben lezajlik, a szerelem hasonló csapást mér a szívre, mint egy háború az országra: valahogy úgy, ahogy Janez első csókját Marijana harapással viszonozta annak idején.