Az első találkozás a rendezőnővel egy szerény, ámde független és határozott nő képét adta, aki azonban nem jártas még az ilyen óriásfesztiválok forgatagában. Filmjét csupán két órája vetítették, de ő már számos interjún van túl, ennek ellenére készségesen, mosollyal és baráti hangon válaszol kissé döcögős kérdéseimre. Nehéz elképzelni ezt a törékeny nőt, amint a filmjében megfigyelt drog-hadurak sírhelyeinek keménykezű építő munkásaival forgat egy olyan országban, mint Mexikó – mindezt egyedül.
A dokumentumfilmezéshez való viszonyáról kérdezem először.  „Nagyon kis csapattal dolgozom. Valójában én vagyok a producere, az operatőre és a vágója is a filmjeimnek. De szeretem ezt a munkamódszert, mert az anyagi kérdések nem vonják el a figyelmet a filmről. Csak forgatok. Kicsit forgatok, aztán megvágom, megint forgatok, megint vágok, és ez igazi szabadságot ad.”- mesélte.

A drog-vezérek márványmauzóleumait, felvirágozott sírhelyeit építő munkások és a kegyhelyeket takarító özvegyek között is így dolgozott. A gyászoló nők, akik férjeik emlékét és lelkét tisztogatják, befogadták a rendezőnő kameráját, aki csupán megfigyelőként volt jelen, nem ítélkezett. Valódi dokumentumfilmes énje ebben illetve a korlátok lerázásában rejlik: “ez a munkamódszer lehetőséget ad, hogy intim viszont alakítassak ki az emberekkel, és a hellyel, ahol forgatok”.

Talán csak egy korlátja van a valóság hiteles rögzítésének: a filmkép manipulatív ereje. Ahogyan Natalia Amalda is igazolja: "ahogy a világot képkeretbe zárjuk, módosítjuk is azt". A filmhez vezető útjáról ezt árulja el: “Kiskoromban fotós akartam lenni.”  Valószínűleg éppen ez az, ami a mai napig rányomja a bélyegét filmjeire: az El Velador vizualitása páratlan, nemcsak dokumentumfilmes mércével.
Arról is megkérdezem, milyen élmény volt nőként ez a macsó közeg, hiszen az özvegyekkel, családtagokkal, ahogy Natalia is hangsúlyozta, óvatosan kellett bánni, őket nem lehetet nagyon megközelíteni.  “Hamar hozzászoktak a kamerámhoz ezek a macsó férfiak, rám pedig nagyon vigyáztak, óvtak. Valószínűleg, mivel én nő vagyok, nekem jobban megnyíltak, könnyebben megbíztak bennem, mint egy férfiban” – mondja a munkásokról.

Elkerülhetetlennek tartom elővenni Natalia kétnemzetiségű identitásának kérdését, lévén amerikai-mexikói származású. “A két kultúra egyes esetekben ellentmond egymásnak. Egyszerűen nem tudod már, melyik a tied. Ezt meg kell tanulni kezelni a valós életben, és el kell tudni fogadni.” Innen egyenes úton haladunk a mexikói drogháború témája felé, amiről szintén határozott, ámde pártatlan és ítéletmentes véleménye van. A drogharcok nagy urainak sírjait figyelve filmjében egy nagy ellentmondásra én is ráakadok, amire rá is kérdezek. Nem látja-e ellentmondásosnak azt a pompát, amivel ezeknek a szervezett bűnözőknek, bandavezér férfiaknak az emlékét a családjuk őrzi, miközben a vérontást, a kegyetlen csonkításokat és az ország megbénítását is ők okozzák, ahogy azt a film képeit kísérő híradásokból hallhatjunk? Válasza szerény, ámde humanista: “Azért érezni ezt az ellentmondást, mert ezt látjuk a médiában. Olyan képeket, híreket, amik azt közvetítik, hogy félnünk kell. Több emberség kellene. Ha úgy gondolkodunk, hogy ők csak bűnözők, akkor azt mondjuk, hogy nem érdemelnek igazságszolgáltatást, egyenlőséget, nem érdemlik meg mindazokat az emberi értékeket, amiket hangoztatunk. Így sosem lesz ennek vége.”

<iframe width="420" height="269" src="http://www.youtube.com/embed/4G_vmwI8mTw" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

Bár véleménye nem teljesen győz meg, ítéletmentes hozzáállása a kérdéshez tetszik. Íme, egy újabb női nézőpont, amelyből elég sok akadt idén Cannes-ban. Ez talán előbb-utóbb hatással lehet a világ eseményeire is.