film
2011. 05. 20.
Cannes újra a művészfilmeké
A háttérbe beolvadó színész-legenda, Fay Dunaway még mindig méltóságteljesen, és Cannes-hoz méltó eleganciával tekint ránk a palota tetejéről, ha a kordonsorok közül felpillantunk rá. Cannes a második hét csütörtökén is él, nyüzsög még, ha már kicsit visszafogottabban is. Brad Pitt, Johnny Depp lesétáltak a vörös szőnyegről, a vetítőtermek, konferenciatermek, és a cinephile-ek érdeklődésének középpontjába ismét a világ művészfilmje kerül.
Bár Terence Malick Az élet fája című filmje olyan sztárokat sorakoztat föl, mint Brad Pitt vagy Sean Penn, mégis művészfilm, legalábbis a sokat sejtető, ám keveset eláruló előzetes kritikák alapján. Egyedi filmfogalmazási módot emlegetnek az amerikai rendező filmjével kapcsolatban. Óriási tülekedés keletkezett a legújabb karib-tengeri kalózok iránt is. Bár a film sem Cannes kollektív tudatában, vagyis a médiában, sem a közönségben mély nyomokat nem hagyott, Johnny Deppet látni, és akár autogrammot kapni tőle, még mindig tömegeket mozgatott meg ez a lehetőség.
Csütörtökön Kaurismaki Le Havre című filmje nyitotta a napot, amelyet a rendező eddigi legszebb művének tartanak az első és gyors kritikák. Ez - ahogyan azt Jeff Weissberg, a Variety kritikusa, egy beszélgetésében megfogalmazta -, nem fair sem a filmmel, sem a kritikussal szemben: az első benyomások csalókák lehetnek, egy mélyebb értelmezés pedig mindig jobban felfedheti egy-egy alkotás kiemelkedő vagy éppen hibás pontjait.
Azok, akik a versenyfilmek közelébe nem juthattak, az Un Certain Regard („egy bizonyos tekintet”), a Rendezők Kéthete, valamint a Kritikusok hete szekcióiból könnyedén válogathattak a világ miden tájáról érkező filmek közül.
Úgy tűnik, idén nemcsak a női rendezőkből, de a mexikói drog-háborút, és az erőszak témáját feldolgozó filmekből is kijutott Cannes nézőinek. Vizuális eszközök dominanciájával beszél a témáról Natalia Almada is, csak ő egy dokumentumfilmmel. Az El Velador-ban (The Nightwatchmen) Ciudad Juárez drog-urai számára épített mauzóleumokkal tarkított temető életét figyeli meg, így közvetít objektív képet az erőszakról, anélkül, hogy bármiféle erőszakot is ábrázolna. A kegyhely temetőjének őrét megkapó, hosszan kitartott kompozíciókkal követi nyomon az alkotónő (11 hónapot töltött a mauzóleumok építőmunkásai között), miközben számos gondolat merülhet fel a nézőben morális dilemmákat illetően. Ennek ellenére a film látszólag nem érintette meg a közönséget: ez volt az első olyan általam is látott alkotás, amelyet kisebb fújjogás kísért, bár viszonylag kevesen hagyták el a termet. A rendezőnővel sikerült beszélgetni is egy keveset.
Mindezek után pedig végre egy izgalmas, kevésbé elgondolkodtató film reményében ültem be este a The Murderer (The Yellow See) című koreai thrillerre, azt remélve, hogy egy távol-keleti akciófilm segít ébren maradni a sötétben 10 óra után is. Bár a több mint 1000 férőhelyes Debussy terem megtelik, arra már rájöttem, hogy a közönségszám és –érdeklődés Cannes-ban nem mérvadó...
(Fotók: Merli Antsmaa, Észtország)
Csütörtökön Kaurismaki Le Havre című filmje nyitotta a napot, amelyet a rendező eddigi legszebb művének tartanak az első és gyors kritikák. Ez - ahogyan azt Jeff Weissberg, a Variety kritikusa, egy beszélgetésében megfogalmazta -, nem fair sem a filmmel, sem a kritikussal szemben: az első benyomások csalókák lehetnek, egy mélyebb értelmezés pedig mindig jobban felfedheti egy-egy alkotás kiemelkedő vagy éppen hibás pontjait.
Azok, akik a versenyfilmek közelébe nem juthattak, az Un Certain Regard („egy bizonyos tekintet”), a Rendezők Kéthete, valamint a Kritikusok hete szekcióiból könnyedén válogathattak a világ miden tájáról érkező filmek közül.
Úgy tűnik, idén nemcsak a női rendezőkből, de a mexikói drog-háborút, és az erőszak témáját feldolgozó filmekből is kijutott Cannes nézőinek. Vizuális eszközök dominanciájával beszél a témáról Natalia Almada is, csak ő egy dokumentumfilmmel. Az El Velador-ban (The Nightwatchmen) Ciudad Juárez drog-urai számára épített mauzóleumokkal tarkított temető életét figyeli meg, így közvetít objektív képet az erőszakról, anélkül, hogy bármiféle erőszakot is ábrázolna. A kegyhely temetőjének őrét megkapó, hosszan kitartott kompozíciókkal követi nyomon az alkotónő (11 hónapot töltött a mauzóleumok építőmunkásai között), miközben számos gondolat merülhet fel a nézőben morális dilemmákat illetően. Ennek ellenére a film látszólag nem érintette meg a közönséget: ez volt az első olyan általam is látott alkotás, amelyet kisebb fújjogás kísért, bár viszonylag kevesen hagyták el a termet. A rendezőnővel sikerült beszélgetni is egy keveset.
Mindezek után pedig végre egy izgalmas, kevésbé elgondolkodtató film reményében ültem be este a The Murderer (The Yellow See) című koreai thrillerre, azt remélve, hogy egy távol-keleti akciófilm segít ébren maradni a sötétben 10 óra után is. Bár a több mint 1000 férőhelyes Debussy terem megtelik, arra már rájöttem, hogy a közönségszám és –érdeklődés Cannes-ban nem mérvadó...
(Fotók: Merli Antsmaa, Észtország)
További írások a rovatból
Katarina Stanković Neptun vihara és Ida Marie Gedbjerg Az elveszett Mozi könyv című alkotása a 21. Verzió Filmfesztiválon
Más művészeti ágakról
Megjelent a szerző emlékiratainak folytatása, A másik egy