Dj Krush & Toshinori Kondo Ki-Oku-ja fogad a Bistroban, vagyunk páran, egészen pontosan kezdés előtt fél órával már nincs ülőhely. Kapuzárási pánik vizsgaidőszakban? Állva szeretek bele a falon a pingvinbe, tálcán halas teát kínál egy másiknak – a hal farka ficánkolni látszik, amint égnek mered. A nő csak tetszik, csészék a melltartója. Van még vagy négy fatákolmány, nyúlketrecnek mondom, vagy tyúk, bármelyiknek megteszi. Egyikben parafabagoly, másikban fröccsöntött piros bikafej, és végre a nyuszi: plüss, szivárványszínű füllel, és van cipzáros dzsekije. Jó hely. 

Alakul a színpad is, úgy értem fejek fölött hurcolnak át egy békazöld kanapét és két széket, a beszélgetőknek – kettővel többen állunk. Tolvaj Zoltán üdvözli a megrögzött Simon Marci rajongókat, pánik ez, csak épp attól, hogy kimaradsz. Van egy csecsemő is közöttünk, néhány példány egyéves Dalok a magasföldszintről. A kötetdüh, kötetláz hogyan csitult el, a nem kötetlen időszak hogyan telt, kérdezi Tolvaj. S.M. – legyen így, mégse lehet lemarcizni, Simonnak túl szögletes, a Márton meg – hagyjuk – előre ráparázós, hogy milyen lesz a kötet utáni depresszió meg, hogy mi lesz, ha majd nem tud írni, jöhet a cipőfelsőrész-készítés. A kötetdüh két (szerintem három) éve lezajlott, mert tudta, két évig nem adják ki úgysem. A szorongás rövid versekkel oldódott fel, de azért volt némi kétsége vers-mivoltuk felől, melyet a visszajelzések oldottak fel (és így tovább az oldódás).

Sétaművészetet művelsz, lófráló időtlenség, körkörösség, ahogy cirkálsz, kínai éttermek, árusok a díszletek, így a felvetés, mire S.M.: a beszédmódnak szerves része a valós, és persze a nem valós is, de helyszíneket érdemes felvillantani. A kelet-ázsiai világot szereti, a józsefvárosi piacot, ahol egyetlen magyar írásjelet nem találsz. Nincs ebben misztikum, mondja, számára ez hozott anyag. Innentől "A csöndet úgy"-hangulatba kerülök, most Tolvaj jön: "A tokiói neonok, a látszólag semmilyen részletek izzó enteriőrbe vonzanak. Hol keletkeznek ezek a versek? Bensőséges szolipszizmussal a szobák versei ezek, mindegy, hol írod. S.M. már-már (Polaroidok!) verssel felel: verset írni olyankor lehet, amikor lehet. Látott egyszer egy kínai filmet, kábé a kétharmadát. Építik a lakótömböket, és dózerolják le a régi kaotikus sátortábor-cuccot. Csomó kép, semmi mást nem juttatott eszébe, mint a tökéletes magányosságot, noha a film groteszk humorral mesélt. Éjszaka, virrasztás közben ír, „nehezen koncentrálok, meg infantilis vagyok, minden elvonja a figyelmemet”.

Ha már a belső szobában járunk (most ő a Kemény vagy a Bartis?): szerelmi lírád olyan, mintha mindig aludna nálad valaki. Ingerek nélküli tér. A taktilitás ilyenkor jön elő. Még akkor is fekszik egy nő nálad, amikor nincs ott senki. Tapintatos vagy, vagy tapogatózó? És itt jön egy kis kibúvó, amire Tovaj már előre, elegánsan, nem, inkább érzékenyen megadja a lehetőséget, mire S.M.: „Nagyon pontos ez, inkább felolvasok, így megúszom a válaszadást”. A tagadás gyakorlását, a Mint mindig, utoljára címűt. Végül az "ultimate alvósnős verset”, a Háromnegyed négyet: „És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra, hogy / estig összetartson, szóval ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. / Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon. / Dohányzom. Jó így.”

Verstechnikai kérdések: két korai mestered Petri György és Kemény István (hoppá, saját farkába harap a kígyó, ugrik a hasonlatom). A versek felütésekor előveszed őket, majd feloldod. Cinizmus és romantika együtt, mennyire vállalod fel? S.M. szerint vannak, akik úgy írnak, ahogy „én tudnék írni, és azok, akik úgy írnak, ahogy én nem tudnék”. Például Esterházyt olvas, és rájön a technikájára. Érti vagy nem érti, ahogy írnak. Petrinél érti, Keménynél nem. E két pólus között mozog, a komolyan nem vehető cinizmus és a komolyan nem vehető romantika között, de „a vége megint az, hogy lófrálni fogok”. Eközben nehéz komolyan venni valamit, de nehéz nem gondolni semmire. 

Itt meg egy váratlan Tolvaj-csavar: Szabó Lőrinc tipródása jut eszembe rólad, különbékét kötött, megbocsátott, odabaszott, megbocsátott. Melyik nagyobb illúzió, a vers vagy az élet? S.M. tagadja ezeknek az illúzió-mivoltát, majd befenyeget, még két mondat, és eljut a zen-buddhizmusig. „Nem tudom, ments ki”, így a korrekt válasz, így pedig a kimentés József Attilával élve: „De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat”. Édesanyád korai elvesztése felbukkan a verseidben. Kedvenc anya-versedet olvasd, kérlek. És Marci – most hadd legyen Marci – olvassa a Sokáig fehéret: „Tízéves voltam. Otthon nem mondtam el (ezt sem). / Tkp. nem történt semmi, nem tudom, mit mondhattak volna. / Esetleg, ha lett volna, aki tényleg mindent tud, Ő annyit, hogy képzeld, / még két hét, és ott fekszik anyád is, a hányásszínű műanyag lambériás / folyosó végén, közel ahhoz, ahol álldogáltál”.

Tolvaj ködöt emleget, tengert, tejport, nagy, belső harc feloldódását. Most ez maradás vagy távolodás: Mit írtál gyerekkorodban? Korai, vérszagú élményekről mesélj, a kín varázsáról. Rendkívül béna voltam, mondja S.M., és kiteríti a kártyáit, felfedi, ahova bökni lehet: kevés dologgal lehetne zsarolni, nem a Sárvárra küldött verseivel, hanem azokkal, amiket előtte írt. Elvesztette mindet, ha valaki megtalálná, élete végéig fizethetne neki. „Elképesztően szörnyű” dolgokat írt ugyanis: Tandori-verseket visszatérő refrénnel, József Attilát, Nagy Lászlót, de hozzá nem volt elég népies. Végigjárta, amit a legtöbb költő végigjár. „Az én tizenhét éves kori verseimet betonkoporsóban kellene őrizni”, ez azért mintha túlzás lenne.

Az új hang szikár, szálkaszerű, ahogy Oravecz Imre egy vödör magot kiszór a Szajna-partra. Csak sms-ben jegyzetelsz? Móricz-ösztöndíjat kaptál, a Polaroidok ciklus tervezetére. S.M tud S.M.-verset írni, azt mondja, meg azt, hogy van szövegrutinja, tehát ami hasonlít azokra a versekre, amit eddig írt, az S.M.-vers. Ezt próbálja átlépni, hagyja, hogy működjön a versbeszéd a fejében, ami érdekel, ami tetszik, azt felhasználja. A jegyzetelésről meg: nincs a mobiltelefonjában jegyzet funkció, így randevúként kell elmentenie az ötleteit, az a legegyszerűbb. (Hát...a randevúk...egyszerű?)

Tolvajnyelv: mi a francnak léptél ki a Telepből? Nem éreztem benne jól magam, így S.M., aztán mintha elbizonytalanodna: kétszázszor megbántam, aztán mintha nem: kétszázszor gondoltam, hogy jó döntés volt – tartjuk a kapcsolatot, a Telep lépett ki belőlem. Nagyra tartja a Telep-csoportot, ez a nyomaték a végére.

Online jelenlét, blog, önálló honlap, fb, twitter-profil, ez mind van neked. A reflektált vélemények megmásítják-e egy vers megszületését, akkor, amikor ez a típusú nyilvánosság a hiperkorrekciót, rongálást is magában rejti? S.M. arról mesél, mit jelent a tonbo. Szitakötőt, japánul. A pontos cím pedig, a „reklám kedvéért”: Ez Simon Márton blogja. Komolyan.” (Mint k.kabainál a de tényleg).

A honlapra: kiteszi, amit ír. A net arra való, hogy kommunikáljunk, nem a pornó miatt. Feltehetőleg ez a válasz a kérdésre.

Dehogy, nincs itt áttűnés, csak a Polaroidokból egy részlet: „57. Elütött macskát találni, / Hazavinni, / basszameg, basszameg, basszameg, hogy te. 58. Végül lemostad a szám / nyomát az üveg / ajtóról mielőtt eladtátok a lakást? 59. Ez mind másképp volt / mint gondolod. 60. Hang Zhou kínai büfé. / Wesselényi utca 18. 61. nincs jelző / eső 62. hóesés / japán dzsessz 63. nehéz kaolin 64. Az élet szép, / csak te vagy szar. 65. Az élet szar / Te legalább szép vagy”.

S.M. a haikuról: (külön cím is lehetne, lévén a vonzódás, japán szak, satöbbi). Mindenki tud haikut írni. Ez egyszerre igaz és tévedés. A tradicionális haiku, az népsport. Minden újságban van haiku rovat. Egy japán nőnek, név, mindegy, megjelent a Salátaévforduló (akkor jön el, amikor valaki egy éve van együtt a másikkal) című verseskötete, 2 millió példányt adtak el belőle, majd ő adta ki rajongói haikuit. Kicsi (nagy) ugrás: Wales, ahová S.M. felszolgálni, mosogatni ment. Az óceánparton sétálgatott, aprónak érezte magát, és olyanokat kezdett írni, ahol nincs mellébeszélés. 149 Polaroid van, az prímszám, ezért hagyta ennyiben, pedig eszébe jutott a 150. is. A kötetet Dj Krushnak ajánlja majd, akit tisztel, a kapucnis pólós, cigizős fickónak baseballsapiban.

Végül az új, „hosszú” versekből olvas: Hajnalirész és a Zsilett: „Hosszas magyarázkodásba telne elmondani akár annyit is, / mi az az email, hogy egyáltalán meg tudjam / neki mutatni a gratuláló leveleket, amiket azokra a versekre kaptam, / amiket arról írtam, hogy ő meghalt – felróva / néhol a tematikai egysíkúságát, ez, kvázi, az ő hibája volna”. Még egy töredék: bizonyos súlyú bálnaszív, nem lebomló nejlonszatyrok – te is rajongsz a Discovery Channelért? S.M.: Nem, én a 15-20 évig tartó hetvenes évek zenéjéért rajongok.

Aki jót akar, jön, mi (nagyon) ott leszünk :)”, ez van S.M. honlapján bejegyzésként ahhoz a naphoz. Jót akartunk. Mentünk. Nagyon ott voltak. Szmáljli.