Ezen vállalkozó szelleműek akár klasszikus drámai elemeket, némi tragédiát, költőiséget és emészthető módon csomagolt drámaesztétikai kérdéseket „all in one” fedezhettek fel a szobáról szobára (lefelé a pokolba, azaz a pincébe) vándorló előadásban. Mindezt pedig egy ügyes dramaturgiai megoldásnak köszönhetően egy végül jól rekonstruálható történetbe, sorsba ágyazva, ami szintén nem elhanyagolható közönségbarát fogás.

A tavalyi „Sirály” Nyuszilány után ezúttal is jó alapanyagot hozott el hozzánk Aleksis Meaney finn rendező. Jussi Moila darabjához újra a honi alternatív szcéna off-theatre egy helyszínét választva fekete humorral, magyarosan karikírozó játékossággal, műfaji kétértelműséggel mixelte az eredeti recept szerint szentimentálisra hangolt szöveget. Utóbbi, vagyis a szentimentális, érzelmes hangvétel a látottak alapján talán eszünkbe sem jutott volna, ha maga a szerző nem emeli ki pont ezt az ízt eredeti elképzelésével kapcsolatban, aki a Finnországban egyre néptelenedő, alkoholizmussal sújtott, a korábban oroszok által megszállt vidékről választott ki tipikus sorsokat, egy családdá gyúrva őket össze.

Az aktuális közönséget (esetlegesen olvasót) nem rámenősen meg-megszólító, racionális távolságtartással közbekotyogó kórussal kiegészített négy sorskép monológjainak „finnhangját”, a maga hófúvásos, kötött sapkás költőiségében hagyta meg Kovács Andrea fordító, de ügyes szójátékokkal, megoldásokkal mégis magyar lett az ugorból. A pirog emléke vaníliás karikává lényegült át, a nyaralásé természetesen balatonivá, mint a csoki és a nosztalgikusan beszúrt „Balatoni nyár” című örökzöld, mindeközben finn gyártmányú Budapest csokival kínálják meg a padokon üldögélő nézőt. skandináv félsziget

A Fogasház négy különböző termében megjelenített négy képhez – az öregemberhez, a kövér (talán skizofrén) kisfiúhoz, a drogos nagyfiúhoz és az őket összekötő Anyához – azonban nemcsak ezek az apró gesztusok, a sajátosan magyarként elkönyvelt találékonyság, a szarkasztikus nyelvi megoldások, így Juhász Kristóf a lehető legjobban aktualizált „kis magyar vulgárszótára” és az átköltött dalok (including magyar pánk és finn rock) viszik közelebb a nézőt. A kis belső terek intimitását kihasználva a Hídverők Társulatának tagjai a különböző minőségű monológok köré életeket építenek: nyüzsgést és magányt, ok-okozatiságot és skandináv félszigeta megmagyarázhatatlant, itt-ott harsányan, itt-ott visszafogott költőiséggel. Monológok és párbeszédek váltják egymást gyors egymásutánban, az ajtók és szekrények mögött egy diszkó vagy kocsma hangulata tárul fel, a terekben pedig a kilátástalanság és a magány lesz egyre valóságosabb.

A kórus a bevezetőben fentről érkezik, hangsúlyozottan erre a vidékre. Melyikre is? – kérdezhetnénk. A finn-magyar utalások kevertségét a darab szövegben, játékban és jelmezekben egyaránt megőrzi, így nem kapunk egyértelmű választ. Annyi biztos: a vidék szomorú, elmaradott, a megmutatott figurák léte kilátástalan, a kilátástalanság végtelen. Talán nem is a hely a fontos? Mert a végtelenen innen és túl van viszont válasz arra, hogy ki a (nem)tragédia (nem)hősiesen egyedi hőse, és hogy mi a szeretet.

Akinek mindez a nyitott kérdésekkel együtt sem lett volna elég meggyőző, bónusznak kaptunk egy finn színésznőt, akinek magyarja további egyedi ízt adott az előadásnak, mint ahogy az a tény is, hogy a produkció többnyelvűségének köszönhetően mindenki beleadott valamit: finnül, angolul, magyarul, ugarul, ahogy tudott... Tekintve a közönségtalálkozókkal kiegészített bemutatókat, a kölcsönös vendégeskedés hosszú távra szóló eredményeit, érdemesnek tűnik a kreativitásban, és nem a pesszimista kesergésben erősíteni a finn-magyar rokoni szálakat, kétoldalú kapcsolatokat. A híd, úgy tűnik, verve van: az út járható.

Jussi Moila: Kések szelik a levegőt

Hídverők Társulat

Bartsch Kata
Dióssi Gábor
Juhász Kristóf
Lotta Kaihua
Kaszás Ágnes

Fordító: Kovács Andrea
Jelmez, díszlet: Laura Dammert

Rendező: Aleksis Meaney

Bemutató: 2011. április 29.
Fogasház