Borremans úgy érzi, az őszi fény talán jobban passzolt alkotásai színvilágához. Így lehet. Képeit ugyanis borús viharszürkék, alattomos alkonybarnák, rothadászöldek és gyászfeketék határozzák meg. Meg a ravasz csavarok, amik hajszállal elemelik a földtől az ábrázolt lebegő, súlyos álomalakokat.

A közel száz művet bemutató tárlat Stuttgartból érkezett Budapestre. Mind a Műcsarnok, mind pedig a Württembergische Kunstverein időszerűnek tartott ugyanis egy átfogó válogatást Borremans munkáiból. És a vágyott tárlat szerencsés csillagzat alatt, közösen valósulhatott meg. Borremans ugyanis fontos, időszerű alkotó. New Yorkban, Los Angelesben, Velencében, Párizsban rangos gyűjtemények őrzik képeit. Fontos és időszerű úgyis, mint a belga-flamand festészeti hagyomány, Ensor és Magritte követője. A Műcsarnokban kiállított képei között több Magritte-hommage-t is találunk. A Gyermek Jézus című festménye például Magritte női testbe rejtett arcait idézi. Ráadásnak kopott fakósága is régiségére, időnek kitettségére utal, mintha csak kalapemelés és a szürrealista mesternek küldött dísztávirat volna. Hasonlóképpen Magritte felé kacsintanak a kifordult testek és az elfordított tekintetek, a kicsavart helyzetek és becsavart hajfonatok is. Borremans képein hajszál híján minden normális. Épp csak a szalámi van kerámiából, csak az orrhegy sárga színű, a tenyerek pirosak és zöldek, csak egy apró mozzanat billenti fenéken a valóságot. Az viszont ettől is rendesen inog.

Az Imbolygók című festmény szereplői rozsdavörös apokalipszis-bizonytalanságban lebegnek. Alattuk vízfelület csillan – talán a Sztüx? –, mintha Bosch végítélete felé evickélnének. A szalag című nagyméretű kép figurája származhatna akár Rubens-portréról, de jöhetne egy Cronenberg-biohorrorból is. Ha akarom barokkos kaftánt visel, ha akarom, vegyvédelmi aláöltözetet. Tekintete egyszerre merengő és mindenre elszánt. És ez a bizonytalanság nyugtalansággal párosul. Az Alvó álma gondterhelt, a Sárkányfa árnyéka károgó, vészmadárárnyként figyel, A gazember elmélyült babrálásában van valami elemi gonosz. Buñuel rémvízióit, Hollywood klasszikus szörnyfilmjeit írja tovább, színesben. Az Automata (I.) pedig a klasszikus portréábrázoláson csavar aprót, mégis jelentőset. Mintha a festő a modellt álló lány mögé lopózna, hogy leleplezze a valóságot. A test nemcsak, hogy pár centivel a föld felett lebeg, hanem szoknyától csonkolt is, nem valódi. A szoknyával egyébként több képen, sőt egy videón is találkozhatunk. A kiállításra amúgy is jellemző, hogy motívumok, mintha továbbköltött refrének lennének, apró változtatásokkal térnek vissza. Árnyalatnyi különbséggel, rájátszásszerűen. 

A rajzokat, grafikákat sötétebb, szürkefalú termekben találjuk. Borremans szerint ugyanis nagyobb csend szükséges a befogadásukhoz. A mély, szürke csendben zavarba ejtő képeket találunk. A német című sorozat kimért, de rémisztő illuzionistája hatalmas kivetítőn kápráztatja el rá meredő nézőit. Befolyásolja, megbabonázza, szinte irányítja őket. A trükk a rajzok esetében a merész perspektívaváltás. A hatalmas térbe vetett hangyányi alakok céltalanul ténferegnek, megilletődötten bóklásznak. Az érzéstelenített ámulat képei ezek. Mintha jövőbeli múzeumbelsőket modellezne velük Borremans. Irányított tárlatokat, melyek mögött komor arcú manipulátorok – pokoli terveket dédelgető őrült professzorok, vagy szelíd iparosok, nem tudni – állnak. Az alig kivehető figurák kolosszális emberszabású szobrok, vagy elpusztult lovak körül sétálgatnak, időtlenül. Az sem tudni, hogy A hivatkozás című rajz papírcsőrt viselő alakja Magritte vásznáról jött-e, vagy a középkor pestist jelző alakját idézi meg. 

 
Az apszisban két vetítőgép kattog. Borremans ugyanis két klasszikus 35mm-es technológiával, celluloidra forgatott filmet is magával hozott. Számára a filmezés a festészet folytatása, kiterjesztése. Így filmjei nem elsősorban történetük, hanem fényeik, formáik miatt lehetnek izgalmasak. Számomra óriási élményt jelentett továbbá a mozikból lassan teljesen eltűnő kattogást hallgatni. A kiállítás ideje alatt hallgathatunk mást is, hiszen a kurátor, Petrányi Zsolt több, szubjektív tárlatvezetést ígért. A Borremans-tárlat erős kiállítás. Értelmünket elbizonytalanító, érzelmeinknek szóló. Álomszerű és valóságos. Légies, mégis sűrű.