Unni Lindell és Fredrik Skavlan norvég szerzőpáros elindított egy mesekönyv-sorozatot, amelynek hőse az árván (vagy csak átmenetileg egyedül?) maradt szellemlány, Rém Rozi, és amelyben előbb-utóbb tíz igazsággal ismerkedhetünk meg, pontosabban kötetenként egy-egy igazságot könyvelhetünk el.

A sorozatot nyitó darabban például megtudhatjuk az időre vonatkozó első igazságot, amelyet Rém Rozi a Louvre-ban lakó öreg szellemtől, a raccsoló Victortól hallja, és utóbb – kötetünk utolsó fejezetében – számot is ad róla rettentően szigorú, ámde következetes, és feltehetően a könyvsorozat egyik legfőbb generátoraként működő szellem-tanárnőnek, Horror Hortenziának: „És mi az Első igazság, Rém Rozália? – Az idő, mesternő, kérem. A múlt, a köztes idő és az utókor. Victor elmagyarázta, hogy az öreg szellemek már voltak valakik, és a kis szellemek lesznek valakik. Én ebben a pillanatban a múltban élek, mert várok. És az emberek a köztes időben élnek.” (139-140.)

Kissé ugyan szofisztikált gondolatmenet, különösen a bölcs Victor tálalásában, és nem is biztos, hogy például én maradéktalanul értem (igaz ugyan, hogy nem tartozom a célközönség körébe). Zavarba ejtő, ahogyan a hol börleszk-, hol akciófilmekre emlékeztető, vagyis a kacagtatás és feszültségkeltés egyszerűbb eszközeit használó meseregényben rábukkanunk ezekre a bölcselkedő szólamokra, illetve felbukunk rajtuk. De hát, mit tegyünk, ha ez a szerzői koncepció része: kötetenként egy-egy igazság.

Nagyon jó az alapötlet: a szellemek egy ruhagyár raktárában élnek – napközben lepedőként összehajtogatva egy szekrényben, éjszaka pedig szabadon szárnyalva városszerte. A szellemek ugyanis, mint tudjuk, éjszaka élik az életüket. Rém Rozi és kortársai például az éjjeli tanodába járnak, ugyanúgy, mint az embergyerekek, csak éppen éjszaka, és vezetőjük sem valamilyen kedves és mosolygós tanító néni, hanem a rettegett Horror Hortenzia.

Az emberek pedig – legalábbis azok, akiket megismerünk közülük – roppant ellenszenvesek: a ruhagyár-tulajdonos Sacc Hektor (a böhöm kutyájával, Rút Ubullal) és a titkárnő Vampe asszony. Annál inkább kedvesnek tűnik viszont a zord apa által elnyomott fiú, Sacc Pityke, aki kapva kap az alkalmon: az első ijedtség után (egyébként nem tudni, ki ijedt meg jobban: Pityke Rozitól vagy Rozi Pitykétől) azonnal eldönti, hogy elkíséri a szellemlányt Párizsba, és kettesben felkutatják a Rozi hibájából táskaanyagnak feldolgozott Okos Orsit.

A két kiskorú tehát útra kel, és jó néhány akadályt leküzdve végre is hajtja a feladatot. A repülőn például Rém Rozi, hogy ne lepleződjön le, turbánnak álcázza magát Pityke fején. A párizsi Louvre-ban gobelinszellemek üldözik őket, de végül is szerencsésen összefutnak az első igazságot kinyilatkoztató öreg szellemmel, a már említett Victorral. A nagy-nagy bölcsesség mellett persze járulékos ismeretekhez is jutnak a kiskorú kalandorok, és velük együtt mi is. A könyv végén egyébként rövid összefoglalókat olvashatunk a történetben felbukkanó három kultúrkincsről: Victor Hugóról, Johann Sebastian Bachról és Frédéric Chopinről.

És feltehetően mind a tíz kötettől egyaránt megkapjuk ezeket: 1 db. nagy igazságot; több db. hasznos tudnivalót; számos alkalmat a nevetésre; sok okot az izgalomra; és persze az ötletesen kimódolt ruhagyári világ hangulatát. A beharangozó szerint a következő Rém Rozi-kötetben a szellemlány Sacc Pityke társaságában nem csupán Párizsba, de egészen a Tejútig repül a Hétcsillag – és persze a második igazság – nyomában.