Egy pesti moziban ülök, egy könyvbemutatón. Ha máshová írnék, illene említenem a sorban érkező író- és humán celebeket... dehogy celebeket, olyan beérkezőket (és beérkezetteket), akiknek – ki, mint vet, úgy olvas – valahogy köszönhetjük az elmúlt mondjuk negyven év sírásait, örömeit, rácsodálkozásait, mondatait és könyveit: azt, hogy milyen volt, milyen lett, milyen legyen a 20. század vége, és itt már a miért, hát ez az örökös miért nem kérdés. Az ő szavaik vannak – nyalva, máskor falva vagy utasítva, tolva, de mégiscsak vannak –, szavaik és szövegeik, és általuk vagyunk mi, mert valahol tagadhatatlanul csak általuk lehet lenni – ha olvasunk, ha olvastuk őket. Közéjük tartozik Bíró Yvette is – ha pár éve-évtizede olvastuk valamijét, vizsgáztunk belőle, ha megérintett egyszer is elméletalkotásának szárnyaló pontossága. Ha nem, akkor nem egy pesti moziban ülünk éppen, nem egy könyvbemutatón.

Borbély Szilárd moderál, nem áll jól neki a szerep, túl felkészült, túl zavart, önjogán-e vagy önmagát ebbe kényszerítve, nehéz eldönteni. Talán – ha sejthető – inkább nem moderálna, inkább beszélgetne, de leginkább csak ülne Yvette közelében hallgatag csendben, s ha jobban pislogunk harmadik szemünkkel, pillanatokra értjük is, miért. Dehogy értjük, csak amögé bújunk, mintha értenénk – túl sok a túl rövid idő alatt kifeszülő lelki szál köztük, ez bolygókat terelne más irányba, el fizikától, el törvényektől, el kelltől, ha lehetne, tehetné, de ez nem az az alkalom. Borbély közeledik-távolodik, keresi a megszólítás, az értelmezés nyelvét – hiába, mert kettejük között a megszólítás a tekintet, az értelmezés a csendes figyelem lenne.

Péczely Dóra beszélget még, ő a harmadik, ő szerkesztette a kötetet, mintha ő sem találná a helyét. Bújik egy harmadik nyelv mögé – a kiadót képviselő szerkesztő szerepének nyelve mögé. Közeledik ő is, távolodik ő is. Robbanna talán többször ki az őszinteség, a vágy a teljes és pucér őszinteségre, szavaival boldog-rajongó gyerekként ugrana Yvette nyakába, ha … ha nem jönne be újra és megint a felnőtt udvarias visszafogottsága, tartózkodó el- és feléhúzódása – szem és száj mást mond, érti, ki érti, érti, ki látja.

Az ember nem meri leírni, amit nem tud feldolgozni – mondja Yvette, és azt, hogy általában az ember élete során nem találja meg az identitását, de ebben a könyvben kétszer is meg kellett. Igen, szétszedhető mind e két állítás, hosszan el nem hihető, vitatható. Igen, ha – örökös ha – ezek nem egy olyan regény tapasztalatai lennének, mely közel sem tökéletes regény (l. fentebb), csak sors – olyan sors, mely leírva, szövegbe faragva egy regény előtti, egy archaikusabb gondolkodás tárgya inkább.

És bújás is, elbújás – gesztusaiban, koncepciójában és szövegezésében is. Nem egyértelműen – mert most ebben a pesti moziban még nem tudom, milyen sejtésemet igazolja vissza erőltetetten vagy hozzám simulva a könyv –, de megfogalmazott szerzői intenciókban: csalásból (sic!) zárlatnak tett Pilinszky-vers, egyes szám első személytől harmadikba konvertált távolság, és még annyi finom és intellektuális áthangolás – melyekhez sors kell, hogy értsük, vagy európai-görög-zsidó kultúrában szocializált tudat, hogy kihalljuk, mint például a példázat (Borbély Szilárd szép és súlyos szava) szerűség és a trauma-feldolgozás aktusa között.

És így maradok, indulok el zavaros-tiszta elmélyült, mélynek érzett hazaúton, várva magát a kinyitott könyvet, a válaszok esélyét, valami fel nem oldozó feloldozást a gúzsból, távoli halál közelségét, valami mégis távolító megértést, könnytelen könnyeket, szemhéj alatt maradó sót törölgető álmot, létezést, szöveget.

Fotó: Bach Máté