Jánossy bevezetőjéből kiderül, Keresztury az utóbbi időkig Stuttgartban a Magyar Házat vezette, ott képviselte a magyar kultúrát, ezért nem igazán juthatott szóhoz, miként előtte se, amíg az Alföldet szerkesztette – osztogató-söprögető volt a csapatban, háttérben. Közben szépprózája könyvekben megjelenően mégis hang volt, nem harsány, de figyelemreméltó hang. A Budapest-foglalatú estekre nem feltétlen „budapesti helyrajzi számú embereket” hív meg Jánossy, miként most is több város lesz sarokpontja a beszélgetésnek. Felolvasással kezdődik Keresztury Tibor megszólalása, mely „tájolja, megelőlegezi azokat a fűszereket”, melyek később majd itt is felbukkannak.
 

Keresztury nem Budapesten született; Miskolc, Debrecen, Stuttgart voltak életének megelőző állomásai. Az átmeneti állapotot, amikor elkezdi kóstolgatni, birtokba venni a várost, írja le hűen a Néha felmegyek című novella. „Pestre kell utazzak”, olvassa a történetet vonatútról büfékocsiban, mulatási együtthatókról, helyjegybe mélyedő kínos rutinról elkerülni egymás tekintetét. „Csupa be, be, be, bejáró”, idéződik fel Cseh Tamás, akit ugyan már utál, mégis az ő dalait dúdolgatja Szajol és Cegléd között a kerekek kattogásához igazodva. Megy arra, „amerre az irodalmi élet sejlik. (...) Megyek a Körúton, fent vagyok”. Vidéken a kulturális élet másként alakul, mint Budapesten, mondja, részt venni a „dolgokban” csak itt lehet, ahol egy este többet tud nyújtani, mint például Debrecen fél év alatt. Nincs ez másként egyéb vidéki városokban sem. Budapest mégis a nagy-nagy idegenséget jelentette számára, mert nem volt befogható, belakható. Tartott tőle érzelmileg, mindig vendég volt, „feljáró”. A miskolci felnevelő tizenhét év vidékiként definiálta Kereszturyt és ő magát. A szauna, az ismerős autószerelő, „a kiváló vendéglátóipari egységek”, az élet apró dolgainak intézményei, szereplői jelentették az otthonosságot. Meglepő azonban, hogy amint Budapesten is rátalált a „helyekre”, amilyen a Libella, a Nyitott Műhely, rájött, hogy ismerősként fogadják, és elkezdte otthon érezni magát. Ízek, szagok, fények keltik ezt az érzetet, melyet csak Miskolcon tapasztalt meg, és itt. Stuttgartban és Debrecenben a létezés ilyetén magabiztossága nem állt számára elő.
 

Keresztury látásmódja abban a környezetben alakult ki, ahol felnőtt, nehezen tud szabadulni tőle, a kettősségtől: az értelmiségi és lumpen világ keveredésétől. Hihetetlen hatást gyakorolt ez nyelvére, stílusára, szemléletére. Kizártnak tartja, hogy sznob allűrök elragadják, mert az a társadalmi réteg, mely „testközelből adja ki a báját”, ott volt körülötte. A Miskolc blues egyik novelláját olvassa fel. Már-már érzed a sör ízét a hajnali feles után, amint hallgatod a borsodi sztorit a reggel hét órakor „szórakozni” indulókról, a kocsmáról, ahová a ”régi vagy jelenlegi élettárs lép be az ajtón”, aki a gyerekkori cimborának „tartozást emleget”, az anyósával együtt lerészegedő, majd őt a presszóudvaron – „mert nem tiltakozott” – meggyilkoló Kondás Jánosról, valaki meg „zakót húzott atlétára, szaladt az Avasra borért”. Keresztury „első anyanyelvét” orvos családjától kapta, míg ez a másik nyelv adta meg számára a „szótárt” – elsőre érthetetlennek tűnt. A gyerekek, akikkel együtt játszott az udvaron, Sátántangóba illő makogó, zavaros hangokat adtak ki, mégis infernális, mélyvilági, gyönyörű atmoszféra volt ez, mely szolidaritásra tanított és nyelvi bázist nyújtott. Egyenes átkötés volt a kocsmák világába az otthonról hozott nyelvvel. E kettő eredőjéből „jött ki ez a csávó, aki én vagyok”, ezt a kettőt igyekszik harmóniába hozni.
 

Egy idő után egyre nyomasztóbbá lett az érzés, hogy „dolga van vele”, Miskolcostul, vasgyárastul ez az egész egy belső táj, így kell kezdeni vele valamit, úgy például, hogy könyveket ír. Kisprózákba tördelte az anyagot, mostanra azonban bátorságot nyert, hogy mindez regénnyé legyen, a szöveg átlényegül anekdotákból, morzsákból világgá. Szakmai, világnézeti feladat számára egységbe hozni a stuttgarti diplomata világát a Miskolcon focizó kissrácéval. Az Alföldnél találta meg őt a külföldi munka lehetősége, de tudta, hogy vészesen kényelmes, a megszokásokhoz ragaszkodó emberként ha onnan a lábát kiteszi, nem tér többet vissza. Aczél Gézával, Borbély Szilárddal és másokkal „szigetként” léteztek Debrecenben, melyről úgy emlékezik, „ha létezik provincializmus, mentalitásban maradi, rossz értelemben vett konzervativizmus, ott mindez megvolt”. Egy jellemző történetet mesél a Vérfürdő a hatos postán című novellában: „Kossuth Lajos, az tananyag, az történelem”, olvassa, egy pénzkiadás viszontagságairól, karneváli hangulatban lefüggönyözött ablakok mögött körmöt lakkozó nőhadakról, arról, hogy „forradalmi volt a helyzet mindenképp. (…) Ki vagy te, Krupszkaja”.
 

Az utolsó előtti megálló Stuttgart, ahol egy „nagyvárosi Debrecent” talált, az egyik legkonzervatívabb tartományt magas szintű kultúrával az otthonosság legcsekélyebb impulzusa nélkül, roppant unalmasan. A perspektíva jelentett sokat – szűrőn át lehetett látni Magyarországot, a kulturális gazdagság kintről látszott igazán. A német közönséghez kellett közvetíteni a magyar kultúrát, nem az emigráns magyarság szórakoztatása volt a feladat. Polgári, kiszámítható programpolitika mellett Keresztury a „vadhajtásokat” is meg akarta mutatni. Ilyen volt például feLugossy performansza: pásztorbottal hörög a mikrofonba egy kiállításmegnyitón, csak hörög, hörög, és egyszer csak vége ez egésznek, „nem tudom, mozdított-e a közönség ízlésén”, kommentálja a törekvést. Végül, miután megemlíti még az irodalmi ízlését formálókat, meghatározókat, mint Petri György, Tar Sándor és Krasznahorkai László, erről a világról olvas, a Kihelyezett tagozatból: „És mondd, te hol álltál, amikor jöttek a stukák? A Margit híd közepén. Nem volt már az akkor lebombázva, kérlek? De. Lehet. De akkor hogy álltál a híd közepén, ha meg nem sértelek? Mikor? Hát amikor jöttek a stukák. Azt hittem, arra gondolsz, amikor megszólaltak a Sztálin-orgonák. Mér', akkor is a híd közepén álltál? Nem. Le volt már bombázva akkor. Mikor, amikor a közepén álltál? Nem, amikor jöttek a stukák. Ezek szerint te is láttad, amikor az eget bevilágítják a város felett. Mik? A stukák? Nem, a Sztálin-orgonák. És állt még a híd akkor? Melyik, amelyiken álltam? Az. A Lánchíd volt, mit is mondtál? Nem, a Margit. De az le volt már bombázva akkor. Amikor megszólaltak a Sztálin-orgonák? Nem, amikor kötelékben jöttek a stukák”.