Bartis Attila írói életműve terjedelmében jelenleg a még könnyedén végigolvasható mennyiség: két regény, egy novelláskötet, egy tárcagyűjtemény, két dráma (másfél – a Kemény Istvánnal közösen írt Félszent miatt), egy beszélgetőskönyv és egy mobilfotókból álló "napló". Ennek a néhány könyvnek az utóélete, megkockáztatom, a recepciója azonban épp arról a húsba vágó hatásról szól, aminek vajmi kevés köze van a leírt szavak számához – értem ezen például azt, hogy több mint hetvenen várták az A38-on az est kezdetét, mire odaértem. Kevésbé vájt fülűeknek: ez rengeteg.

A tetőterasz egyébként kiváló helyszínnek bizonyult a beszélgetéshez, lévén az időjárás nagyon is kegyes volt hozzánk – a míves angol nyelv ezt a kellemes, napsugaras koraestét minimum „lovely”-nak mondaná, ráadásul ott volt a víz, a tökéletes háttér bármihez, a körülmények tehát mondhatni, ideálisak voltak.

Van annak persze veszélye, ha valaki arra vállalkozik, hogy egy „beszélgető-könyvről” fog beszélgetni. Hogy folytatható-e egy 25 éves barátságon belül születő párbeszéd egy másik közegben, a barátságon kívül, tulajdonképpen eldöntetlen kérdés maradt számomra, az est moderátorai, Szöllősi Mátyás és Kránicz Gábor viszont szemmel láthatóan mindenképpen az Amiről lehet kapcsán akarták elsősorban kérdezni a szerzőt. Így viszont kiderült, hogy épp a megváltozott helyzet miatt, néha igenis van értelme feltenni akár ugyanazokat a kérdéseket is.

Még ha a válaszok alkalmanként azért jócskán egybe is fognak esni a már leírtakkal, ahogy ez meg is történt párszor – például rögtön Budapest kapcsán, a beszélgetés legelején. De ahogy a néha megvaduló (gerjedő) mikrofonokat megzabolázni igyekvő beszélgetők lassan feloldódtak a helyzetben, ez egyre kevésbé volt fontos. Szó esett Budapestről, erről a szép és elviselhetetlen városról, valamint az elköltözés és a máshol-lét lehetőségeiről. Szó esett Berlinről, erről a tágas és elképesztő helyről, ahol leélhető lenne egy élet bármilyen különösebb nyelvtudás nélkül. Esett néhány szó politikáról, belső és külső feszültségekről, hitelességről, személyességről és szabadságról. Szárhegyről és Marosvásárhelyről, Thomas Mannról és Heinrich Böllről - illetve az intertextualitás ritka lehetőségeiről.

A beszélgetés csúcspontja számomra mindenképpen az volt, amikor a bibliai Lázár mint írói alteregó kiválasztásának okáról kérdezték Bartist. Ezt magamban „pofátlanul jó” kérdésnek tituláltam, bár a válasz egzakt és tömör volt, vagyis egy Erdélyből történő áttelepülés után kettévágódó, újrakezdett élet nagyon is analóg a kétszer meghaló, ténylegesen feltámadó Lázár figurájával. A pillanatnyi tétovázás azonban, ami ezt a reakciót megelőzte, azt az érzést keltette, a válasz nagyobbik fele nem hangzik el, nem is hangozhat - de talán ettől jó a jó kérdés.

A másik nagyon érdekes dolog az a Csöndet úgy című, szintén tavaly megjelent fotóalbum kapcsán hangzott el. Az ugyanis már a beszélgetőkönyv előtt is tudható volt, hogy Bartis fotográfusként a műtermi, aprólékosan megtervezett, tökéletesen kimunkált fényképészet művelője – ehhez képest ennek az albumnak a képei egy mobiltelefonnal készültek, szinte mind műtermen kívül, ami finoman szólva is ellentmondásban áll az előzőekkel. Ennek az óriási váltásnak az oka azonban – mint kiderült – egy nagyon egyszerű véletlen volt, vagyis hogy az első fényképezőképes mobiltelefonon, ami Bartis tulajdonába került, „szépia” üzemmódban a képek árnyalata tökéletesen megegyezett azzal az árnyalattal, amit ő korábban otthon, több órás munkával szokott a műtermi képek esetében előállítani. Bár a képek minősége nem volt tökéletes, ez a hihetetlenül pontos árnyalat mindent vitt – a munka eredménye pedig a fent említett könyvben már megtekinthető. 

Ahogy az a beszélgetés utolsó kérdésére adott válaszként elhangzott, van Bartis Attila életművének alakulásában egy belső dinamika, amely fotózástól irodalomig, irodalomtól fotózásig tartó ívben rajzolja fel az újabb és újabb nyomvonalat – a Séta: Engelhard hagyatékának elkészítése, ez azután az Engelhard című novella születésének előzménye... Amikor leültem az est elején, két dolgon gondolkodtam: lehet-e újat mondani majd' tíz évvel megjelenés után a kétezres évek egyik legsikeresebb magyar regényéről, illetve, mi lesz a következő lépés. És bár végül  sem a Nyugalom, sem a következő lépés nem került szóba, szép este lett, jó volt, hogy van/volt kivel és miről.

Fotó: Bach Máté