A pár száz fős magyar koncertlátogatók láttán ki gondolná, hogy Lengyelországban, kishazájukban helyi sztároknak számítanak, 2-3000 ember előtt adnak teltházas bulikat – megengedhetik tehát, a lengyel Tankcsapda módjára, hogy fiatal tehetségeket támogassanak: tíz éves fennállásukat ünneplő turnéjukra honfitársaikat, a post-rockban utazó Tides From Nebulát hozták magukkal.

Csak elsőre tűnik úgy, hogy a Riverside, akik kapcsán a 70-es évek nagyjait, a Marilliont, a Pink Floydot szokták emlegetni, kilométeres zenei távolságra van a kortárs rocktrendet képviselő Tides From Nebulától – az atmoszféra, az elmélkedős-ráérős zenei fogalmazásmód passzolt, viszont nagyon hiányzott az eredetiség, a befogadhatóságot könnyítő direktség. Lehet post-rockot slágeres könnyedséggel, ám mégis okosan játszani – ezt bizonyította szűk egy hónapja a Magyarországon debütáló God Is An Astronaut zseniális koncertestje –, a Tides From Nebula viszont csupán azokat a sztereotípiákat testesítette meg, amiért valaki ódzkodik ettől a stílustól.

Nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, szó szerint is, a hangulatkeltőnek szánt füsttengerbe burkolózó zenekar klisés felépítésű dalai ugyanis dinamikátlanul, egy kaptafára járva sorakoztak egymás után. Hiába látszott rajtuk, hogy ők aztán nagyon élvezik a dolgot, a modern metál koreográfiájából kölcsönzött mozdulatokkal előadott torzításokat és húrtépést, vagy a kaján mosollyal elnyújtott hangokat, ez bizony méltatlanul üres, semmibe tartó felvezetés volt a Riverside elé. Kár érte.

Bánkódni viszont nem kellett, a Riverside egyéb úton gondoskodott a szórakoztatásról: igazán hálás dolog a merch. pultjukat fosztogatni, mivel a lengyel srácok Kelet-Európára szabott árakkal terjesztik hanganyagaikat és pólóikat, amelyek szürreális vizuális grafikákkal fogalmazzák újra a zenekar által képviselt, megjelenített érzelem- és hangulatvilágot.

A Tides From Nebula utolsó hangjainak lecsengése után pedig hamar színpadon termett Mariusz Duda társasága, és negyed 10 környékén a Beyond The Eyelids instrumentális felvezetésével kezdtek melegíteni. Már az első pillanatoknál szembe-, azaz fülbeszökő volt, hogy a volt E-klub, a Diesel nem képes megteremteni azt a tökéletesen kiegyensúlyozott és tiszta hangzást, ami az A38 hajón garanciának számít. Nem mintha rosszul szólt volna, vagy kiegyensúlyozatlan lett volna az összkép, de a tavaly felállított lécet nem sikerült átugrani: a gitárok kissé tompán sírtak fel, s a keményebben odapakolt matekozások sem rendelkeztek olyan átütő erővel.

A progresszív jelzőnek, és nem a rocknak kedvezett a hangzás – ami viszont rímelt az összeállított setlistre, ami „Riverside szoft” volt, és az 2009-es lemez új, progresszív metálos irányvonala (Hyperactive, Driven To Destruction) helyett inkább az elszállós passzázsokból építkező, elmélkedősebb darabokat részesítette előnyben.

Riverside – Left Out

Nem meglepő, hogy a 2003-as, lágyabb vonalvezetésű Out of Myselfről is jócskán jutott a szettbe, kezdve a címadó dallal, amelynek lüktető ritmusai, Duda játékos basszusgitár-futamai alkotják a Riverside tipikus zenefolyamának gerincét, amikre Piotr Grudzinski gitáros pakol kígyózó, tekergős gitártémákat.

Élőben jött ki igazán, hogy mennyi Floydos megoldás, akusztikai hasonlóság lappang a játékában, amely ugyanolyan simogatóan, bársonyosan feszült a hallójáratoknak, mint Duda lemezminőségű, addiktív éneke. Míg Mariusz kíméletlen őszinteségű, instrospektív dalszövegeiben egész kapcsolatrendszereket, szerelmeket, vágyakat és álmokat fogalmaz újra és át a drog, a függés metaforájával, addig az egyszeri zenehallgató Duda lélekvizslatásával, hangjegyekbe öntött érzelmi viharaival alakít ki gyors függőséget.

Ám nemcsak a közvetlen, szenzuálisan túlfűtött énektémák cipelték el hátukon a koncertet, a lengyel kvartett láthatóan-hallhatóan az instrumentális okoskodások, témaváltások és ritmikai bravúrok ölén érezte legjobban magát: a színpad közepére leterített szőnyegen előre-hátra táncolgató Duda, a bal oldalon, kék fénybe burkolózó gitáros és a kakastollas kabalatollával ékesített szintetizátorai mögül Lapaj billentyűs váltottak ezek alatt elégedett félmosolyokat.

A majdnem minden lemezükre jutó Reality Dream elnevezésű instrumentális széria 3. installációját vezették elő most, hanyagolva a nagyobb közönségsikernek örvendő első részt; és egy titkos inspirációjukról is vallottak, nevezetesen a Rush anno kissé furcsán fogadott, ám tökéletes Counterparts című lemezének nagyhírű tételét, a Leave That Thing Alonet is előkapták, ami – ahogy Duda megjegyezte – nyugodtan lehetett volna az egyelőre nem létező Reality Dream V azok számára, akiknek nem ismerős a kanadai trió munkássága.

Rush – Leave That Thing Alone

Már ennyiből is látszott, hogy ez a különlegességek koncertje lesz, a tavalyi A38-as előadás komplementere, élőben ritkán hallható ínyencségekkel, s csak így hagyhattak el olyan elhíresült Riverside-dalokat, mint az I Believe, a Rainbow Box vagy az I Turned You Down.

Azért slágerekből sem volt hiány, igen, slágerekből, ugyanis az is akad pár a Riverside életművében: három-négy perces, populáris fogalmazásmódú dalok, mint a Conceiving You vagy a hipnotikus lüktetésű Panic Room. A további különlegességeket olyan érzéki dalok adták, mint a könnyfakasztó gitárszólóval bíró Left Out, az első lemez Loose Heartja, vagy éppen a Living In The Past, amit a kizárólag a koncerteken kapható, és a jubileumi turnéra komponált kislemezről, a Memories In My Headről játszottak el.

A zenészek mindenféle manír, magamutogatás nélkül hagyták beszélni zenéjüket, egy-egy közönségénekeltetést és pár szavas konferálásokat leszámítva. Semmi szólóblokk, semmi fölösleges viccelődés.

Riverside – 02 Panic Room

Nem is kellett, hogy megzavarják a koncentrációt, a merülést, a hangjegyekben való önfeledt lubickolást a Left Outban vagy a Second Life Syndrome-ban. A Riverside már-már kitapintható zenéje a kortárs progresszív zenék esszenciája: okosan érzékeny és érzékenyen okos, szenzuális direktséggel bír, azonnal hat, de közben rengeteg olyan apró momentumot, mementót tartalmaz, ami miatt újból és újból mélyebbre és mélyebbre lehet merülni benne. Ezért is lett volna felesleges mindenféle ünneplés, hangoskodás.

A koncert után mindössze az hagyhatott némi keserű szájízt a rajongókban, hogy az egyes helyeken több mint kétórásként, máshol két és fél órás koncertként bereklámozott buli végül egy és háromnegyed óra után ért véget – ami önmagában persze nem kevés, csak hát mást vártunk.

Mindenesetre a koncert után nem sokkal fotózkodni és dedikálni is kijövő Duda bejelentette, hogy a várhatóan jövőre megjelenő új nagylemez turnéján ismét számolnak Magyarországgal. Úgy legyen.

És akkor talán már pár tucattal több olyan zeneszerető lesz – remélhetőleg az A38-on –, aki epekedve várja az évi Riverside-injekcióját.

Számlista:

Beyond The Eyelids
Out Of Myself
Reality Dream III
Egoist Hedonist
Living In The Past
Conceiving You
Ultimate Trip
Leave That Thing Alone
Left Out
Second Life Syndrome
Loose Heart
02 Panic Room

The Curtain Falls

Fotók: Nagybandi