Az Ezüstgerely-díjjal kitüntetett Opánszki Tamást régóta foglalkoztatja a felbukkanó pillanat varázsa. Éjszakai kávéházak környékén csatangolva, a tántorgó, lassú lámpaernyőfényben párbeszédfoszlányokba hallgat bele. A szürke sztrádán, az éjjeli országúton a hazafelé igyekvőket, a motorversenyen a száguldozókat kapja ecsetvégre. Ezúttal pedig jéggladiátor-portrékat ábrázol, harcközelből. Mozgó, mozgalmas világot mutat, és gyakran maga is mozgásból látja a történéseket. Az utcáról, a pálya mellől, vagy pedig belülről közvetít.

A tovahaladásra alkalmas sima, tiszta – a motorsport esetében tapadó, a jégkorongban csúszó – felületet rokoníthatjuk a vászon makulátlan közegével. Opánszki a vásznat olyanféle helyként képzeli el, amelyre az ábrázolt, lekövetett mozgás miméziseként ecsetmozgással rakhatja fel a megörökítendő pillanat rétegeit. Kínálja magát a párhuzam, hogy a festmény vásznát ezért kivetítővászonhoz hasonlítsuk, ami láthatóvá, jelenvalóvá teszi az atlétát, megmutatja mozdulatait, közelebb enged a harcához. A fókusz természetesen a sportolóra esik, vele korcsolyázunk, őt követjük, ő van a középpontban, a közelünkben. Környezete pedig elmosódik, másodlagossá válik, csupán színe érzékelteti jelenvalóságát. Belül kerülünk a palánkon, együtt csúszunk a csapattársakkal. A látótér a sebesség miatt leszűkül. Opánszki a játékosok szemszögéből, afféle szubjektív kameraállásokból mutatja be az összecsapások hevességét. Azért érdekes ez a pillanatiság, ez a viadalból kiragadottság, mert éppen a folyamathoz, a közvetített mozgóképhez vagyunk szokva. Ezért válhat Opánszki perspektívája személyessé.

A múltból futurista példák juthatnak eszünkbe. Depero, Boccioni és Goncharova egyaránt a hosszútáv-kerékpározó magányosságát festi. Képeiken a küllők kattognak, a megolajozatlan lánc csikorog csak, a mozdulat ott is dinamikus. Vagy említhetnénk a fiatal Halla Tibort, aki Tour de France című képén impresszionista foltokkal jeleníti meg a suhanó kerékpárosok csapatát. Opánszki témája a jégkorong. Az ütközések keménysége, az arénák heroizmusa. A villámgyors döntések, a korcsolyaélek és a nyers erő sportja.

Miért éppen hokisok? – tettem fel a kérdést Tamásnak, amikor először találkoztunk. Azt válaszolta, a téma találta meg őt. Zsigeri vágyat érzett, hogy a jégcsarnokok hőseit fesse. Aztán kiderült: Székelyföldön, a felmenői között is vannak jégkorongozók szép számmal. Leszármazottjuk, hogy folytassa a családi tradíciót, lepkés helyett palettát fog, bot helyett pedig ecsetet ragad. Ilyen módon maga is mezbe öltözik, hogy megélje és ábrázolni tudja a küzdelmet. Így talál egymásra végzet és szenvedély. A koncentráció mellett ugyanis rengeteg érzelem is van a jégkorongsportban. Ezt elmondani nehéz, ezt át kell élni. Aki látta a palánk mellett zokogó Sikorcin Ladislavot a budapesti világbajnokságon, annak kár ezt magyarázni. 

Röviden még a közvetítettség és a személyesség viszonyáról. A képek nagyobb része névtelen hősöknek állít emléket. A mezek és a mezszámok elmosódnak, nem segítenek az azonosításban. Másutt hommage-képeket találunk. A fiatalon elhunyt Ocskay Gábort, az évtizede a válogatott kapuját őrző Szuper Leventét, vagy a legutóbbi világbajnokságon is parádézó Palkovics Krisztiánt. És itt válik el a közvetítés kíváncsi tekintete a harc ábrázolásának személyes vágyától. Hiszen olyan a perspektíva, mintha mi is a pályán lennénk, mintha nem egy statikus, külső pontból, hanem magunk is a jégen korcsolyázva, a pakkot kergetve vennénk részt a meccsen. Ellenfeleink leheletét belélegezve, fogcsikorgatva, csapattársainkkal vállvetve küzdenénk. A gyorsaság és egy-egy hirtelen oldalra pillantás következtében talán meg-megszédülünk, de botunkkal hamar korrigálhatunk. A portrén plexi csillan, a játékosok teljes fegyverzetben állnak előttünk. A technika változatos, mintha a festő is cselezne.

És volna itt még egy nagyszerű húzás. Ahogy képről képre járunk a kiállítótérben, furcsa játékra lehetünk figyelmesek. A falakra aggatott festmények, mintha az aréna széleit jelölnék. Akkor viszont mi magunk éppen a jégen állunk. Jégre vitt hát minket az alkotó. De jó ott lennünk.

Opánszki Tamás Hokisok című kiállítása 2011. július 3-ig tekinthető meg, Budapesten, a Magyar Sportmúzeum-Sportagóra (Papp László Budapest Sportaréna melletti) kiállítótermében (péntek kivételével) minden nap 10:00 és 17:00 között.