A nap a Kecskeméti Rajzfilmstúdió animációs filmjeinek, Horváth Mária és Kiss Andrea munkáinak vetítésével kezdődött, majd A Vacskamati virágja és a Dömdö-dömdö-dömdödöm című mesét adták elő a Weöres Sándor Általános Iskola és Gimnázium tanulói. Badacsonyi Angéla Zsiga föstő fest című bábjátéka a Tintaló Társulás előadásában és filmvetítés, valamint a Mesesarokban az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar hallgatóinak felolvasása zárta a délutánt.
 

Az élet titka – beszélgetős irodalmi esttel folytatódott a megemlékezés, melynek résztvevői Ágh István költő, Komáromi Gabriella, a Lázár Ervin-monográfia írója, Kovács Eszter kritikus, gyerekkönyvkiadó és Szakonyi Károly drámaíró voltak, a moderátor Benedek Anna. Lázár Ervinről, „a közelmúlt magyar irodalmának egyik legmeghatározóbb egyéniségéről” szőtték egymásba az anekdotákat, először nyakkendőkről. Egy film, egy beszélgetés ugyanitt, a PIM-ben, annak idején, a szépírók fesztiválján. Lázárt nyakkendőgyűjteményéről kérdezik, miért fontosak ezek a darabok, amikor A kisfiú meg az oroszlánokban azt írja, hogy „Nem kötök nyakkendőt. (…) A szív az első”, ő pedig azt válaszolja, hogy szokott nyakkendőt hordani, van egy darab nyakkendője, amit felvesz időnként, mert nem szeret kiríni a tömegből. Egy fanyelű bicskával a kezében így szólt az ivócimborákhoz: „Öreg, adj egy darabot a nyakkendődből”, és szobafestő, színész, író, költő nyesett egy kicsit a sajátjából.
 

Ezt követően Pollágh Péter olvassa fel nosztalgikus hangú, emlékező írását Vacskamatiról, Ló Szerafinról, a Lázár Ervin januárját: „A medvék és én régi, nem kopó történet (…) gőzölgő, mézzel bélelt teával várom”, majd Benedek Anna kérdezi a beszélgetőket a Lázárral való első találkozásról. Ágh István elmeséli, hogy harmadikos gimnazista korában Budapestre jött tanulmányi kirándulásra, a kollégiumi szobában, ahol elszállásolták, látta meg Lázárt, amint egy Ady dolgozatról vitatkozik. A menza pedig a második találkozás, ahol repetázni szokott. Ervin személyisége „az időt teljesen befogta”, mintha mindig jelen lett volna. Ránézett az emberre, és minden rendben volt, emlékezik a költő. Szakonyi Károly Bertha Bulcsu révén ismerte meg Lázárt, a Marika presszóban találkoztak, amikor feljött Pécsről. Elkezdték járni az éjszakát, néha úgy érezték magukat, mint egy garnizonban, amikor együtt volt a társaság. Mert nagy társaság volt Gyurkoviccsal, Berthával. Ervin gazdatiszt apja révén közös volt a családi háttér. A legtehetségesebbnek tartja mindannyiuk közül, a leginkább szeretetreméltónak. Ágh I. szigligeti anekdotákat mesél útközben megivott ajándék vörösborokról, lekésett expresszről Belgrádban. Komáromi Gabriella elragadtatottan idézi fel: 1973-ban jelent meg A Hétfejű tündér, ez volt az igazi találkozás, ezzel a mesével mutattam be az esztétikum különböző tulajdonságait egy előadáson. Rengeteg időt töltöttem abban a szobában, ahol ott van két íróasztala, egy régi, barokk és egy modern kocka, két világ között egyensúlyozás. Decemberben jelenik meg könyvem, halálának 5. évfordulójára. Egy margitszigeti Pagony-rendezvényen ültünk egymás mellett tíz percet, meséli Kovács Eszter, ez volt az egyetlen személyes találkozásunk.

A nyelvről kérdez Benedek Anna, a dunántúli nyelv meghatározta-e, ha igen, hogyan, Lázár írásait? Szakonyi K. szerint a vidék világa, amit megismert, amiben élt, egész életre jelentett útravalót számára: témái a tájhoz kötődtek, az adta az ízét az írásainak. Ágh I. igazán szomorúnak a gyerekkor helyszínének elvesztését, Alsórácegres lerombolását tartja. És, hogy hogyan fordult a mesék felé? Komáromi G. úgy gondolja, hogy szó sincs „felé fordulásról”, hiszen már az első szövege, A kisfiú meg az oroszlánok, meseregény, a gyerekmotívumnak tehát kezdetektől szerepe volt. Sehányéveseknek írt, a fantáziához való jogot kérte, a meseszerűséghez volt tehetsége. „Lázár a mienk, felnőtteké, gyerekeké, mágikus, mitikus gondolatokkal”. Benedek Anna létező, hajdan volt figuráknak érzi a szereplőket, voltak valóságos minták, kérdezi. Szakonyi K. tömören így válaszol, elevenségekből származtak az elvonatkoztatások, Komáromi G. pedig Lázár bűvköréből a bűvkörbe vonódásról beszél, hogy csak meséli a történetet, mely egyre mitikusabb, egyre csodálatosabb, eltörik az idő, elrugaszkodunk egészen máshová, majd visszatérünk ugyanoda, átmegy a spirituálisba, úgy, hogy észre se vesszük. Három Lázárról tudunk, a kölykösről, a tragikusról, és aki elmenekül a mesébe. De kellett-e a hatvanas évek közege vagy megszülethetnének ma is ezek a szövegek? Szakonyi meghatottan mondja, Lázár Ervin kellett ehhez, semmi más. Ágh I. anekdotája: a könyv megjelenésekor Cegléden már a pályaudvaron meglátott egy 25 év körüli fiatalembert, a Bab Bercit olvasta. A vonaton másik fülkébe ült, leszálláskor viszont benézett oda, ahol a fiú ült, és látta, hogy egyszerűen bennfeledkezett, és bele az olvasásba, hiába érkeztek meg a Nyugati pályaudvarra. Kovács Eszter kivételesnek tartja, hogy felnőttek és gyermekek számára egyaránt élvezhetőek, megfoghatóak a művek, azt pedig még inkább, hogy a kicsik magas irodalomhoz jutnak. Végül Komáromi G. történetével zárul a beszélgetés: a Budapesten, az Üllői úton született Lázár egy pusztán felnövekvő gyermek volt, aki János szeretett volna lenni, és nem pedig az operaénekes keresztanya tiszteletére kapott Ervin Antal.

A nap játékkal fejeződik be, a Fény-játékokkal Lázár Ervin írásaiból, melyet összeállított és játszott Huszárik Kata és Nagy Anna színművészek.