Odorics Ferenc a beszélgetést az Apokaliptikus monológ című Hamvas Béla szöveggel nyitotta meg. Válaszként Borbély Szilárd a Halotti pompa című kötetének A tegnapról egy szekvencia című versét olvasta fel.

Ezt követően megindult valami teljességgel furcsa, elképesztő beszélgetés. Odorics Ferenc ugyanis egy két évvel ezelőtt Borbély Szilárddal készített interjú alapján tette fel a kérdéseit a költőnek. Ezzel még nem is lett volna baj – viszont mindezt úgy tette, hogy a költő válaszait teljes terjedelmében felolvasta, majd rövid kommentárokat fűzött hozzájuk anélkül, hogy a mellette ülő költőt bevonta volna monológjába.

Majd, mint aki jól végezte dolgát, olyan egyszerűen megválaszolható kérdésekkel fordult Borbély Szilárdhoz mint: Mit gondolsz a nyelvről? Mi az idő? De a felolvasott, kontextus nélküli interjútöredékek csak úgy lebegtek a semmiben.

Elképzelhető-e egy irodalmi beszélgetés keretein belül, hogy a kérdező egy két évvel azelőtti szöveggel próbál – sikertelenül – párbeszédbe elegyedni, és az abban elhangzottakat „számon kérni” a mellette ülő hús-vér költőtől? Aki – érthető módon – nem tudott mit kezdeni a megválaszolhatatlan kérdésekkel és egykori mondataival. Kicsit olyan érzésem volt, mintha valaki egy szépirodalmi szöveg mondatait kérné számon a szerzőjétől. Nem hiszem, hogy Odorics Ferenc ez alkalommal átgondolta beszélgetőtársi szerepét, és átlátta volna azt, amivé kérdései (furcsasága) miatt a beszélgetés alakult.

Ennek ellenére azért – a korántsem könnyű helyzetben lévő – Borbély Szilárdtól sok fontos gondolatot hallhattunk. Elsőként a művészettel és a költészettel való viszonyáról vallott, amely – cáfolva felelt az estet indító Hamvas-szövegre – szerinte nincsen kitüntetett szerepben, sőt a hozzá kapcsolódó mítoszok sem igazak. Számára a költészet annak tudatosítása, hogy észre lehet venni a világnak olyan összefüggéseit, amelyeket addig vagy különben nem vettünk (volna) észre. Ezt modellezve mesélte el, hogy a Halotti pompa című kötet alkotása közben olyan belátásokra jutott, amelyek ugyan nem az övéi voltak, viszont allegóriákat és szimbólumokat adott neki. Ezt nagyon erős tapasztalásként élte meg, valami nála nagyobb erőről, mely vezeti írói kezét. Amikor aztán visszaolvasta a készülő kötetet, volt, hogy nem értette saját magát. Akkor érthetővé javította a szövegeket. Később azonban rájött, ezzel a versek „jó”-sága veszett el, így mégis az eredeti változatok mellett döntött. Ez is bizonyítja, hogy nem te írsz – fejtette ki a költő –, hanem valami elindul és a szöveg kezdi írni magát; valahogy a „te írsz” és a „metafizikus szöveggépezeti működés” között félúton. Így aztán nem mondható, hogy pusztán ő beszél, vagy éppen a nyelv, hanem van még valami különös többlet ebben az egészben.

De írni is csak úgy lehet, ha önmagad belsejét megtisztítva és uralva fogsz hozzá az íráshoz. Közben persze folyamatosan figyelni kell a tudatod tisztántartására. Így valósulhat meg az, hogy nem „Borbély Szilárd” ír, hanem valaki más kerül előtérbe. Így a költő énje nem fedi el azt, ami mögötte felhangzik – amolyan alázatos (és nem adys) úrként.

Tapasztalata, hogy negyvenéves kora felett már másként olvasta újra az addig olvasott szövegeket, huszonéves korához képest mindenképpen. Szemináriumvezetőként egyszer kísérletet tett arra, hogy megpróbálja megértetni mostani olvasatát huszonéves hallgatóival. Rá kellett döbbennie, hogy nekik is szükségük van a hiányzó évekre. Másik olvasáshoz és olvasatokhoz kötődő gondolata a regény- és versolvasási technikák eltérését ragadta meg: hiszen a regény ideje más, mint a költeményé, csak azt lehet részleteiben olvasni úgy, hogy a befogadó bármikor képes visszatérni a regényidő egy adott pontjára – míg a lírát csak és kizárólag egyben, egyszerre lehet elolvasni. Ebből adódik értelmezésük különbsége is.

„Egyszer valamikor választottam magamnak egy utat, amiről nem tudok letérni” – idézte Odorics Ferenc, amely a költő most hozzáfűzött gondolataitól új magyarázatot nyert. Gyermekkorában ugyanis alapélménye volt a világhoz-nem-tartozás tudata és érzése, úgy vélte, mint (a világon) kívülálló dönteni tud a sorsáról, képes megváltoztatni magát és ezzel kilépni a karmájából. Ezt később továbbfejlesztette: megtanulta kívülről megfigyelni önmagát és önmagától távolságban élni. Ebben volt segítségére az írás, mely lehetővé tette önmaga kívülről való szemlélését, gyakorlattá tenni tudatának és akaratának elmozdítását, így közeledve mégis énjéhez. Ennek eredményeképp a test és a tudat különös együttes tapasztalata megnyílik a valóság előtt. Szerinte a felvilágosodást megelőzően ennek a kicsit más tudatállapotnak, és az ehhez kapcsolódó meditációnak nagyobb szerepe volt, melyet mára inkább elnyomnak a racionális szabályok és logikai lépések sorozatai és az ezek alapján való gondolkodás. Ma a közvélekedés szerint meditáció által elszakadni a világtól inkább betegség vagy különös helyzet eredménye, annak ellenére, hogy ezzel a gyakorlattal inkább szembe kellene nézni, semmint megretteni tőle.

Odorics Ferenc Borbély Szilárd „én”-jének gyakori versbeli előfordulásaival hozta kapcsolatba a kereszténységgel kapcsolatos kérdését: miért jelentett ez problémát a szerzőnek? A költő gyerekkorában járt ugyan hittanra, sőt a Bibliát is sokszor forgatta – mégsem kapott választ a kérdéseire. A ma is vallásgyakorló Borbély szerint a "Micsoda az ember?" megválaszolatlansága mellett a teremtés vagy a krisztológia kérdései is magyarázatra tarthatnak számot. Úgy érzi, régen nagyobb súlya volt a lelki üdvnek, az élet tétjének. Hiszen az ember azt az életet éli, amelyet korántsem véletlenül kapott (a költő különben nagy jelentőséget tulajdonít a véletleneknek: szerinte azok ugyanis nem léteznek, mindig valami jelként, megfejtendő titokként vagy magyarázatként történnek velünk a dolgok úgy, ahogy). A kapott élettel ugyanis kezdeni kell valamit, felelősség van a létségben, miközben sok dologtól elfordítjuk a fejünket. A költészetnek és az irodalomnak – tért vissza a beszélgetés elejére – a feladata nem pusztán a szórakoztatás, hanem olyan válasz megfogalmazása a léttel kapcsolatban, amelytől az emberek megfosztódtak a felvilágosodás racionális logikájának uralma óta.

A szerző beszélgetés közben is, és a végén is olvasott fel a Halotti pompa című kötetéből, majd az est zárásaként – mivel kérdés nem hangzott el – hozzátette, szerinte az irodalom és az írás nemcsak a „bevett” célokra használható, hanem valami másra is… Nagy csend ült a teremre, kimondatlanul is ott lebegett a kérdés, hogy akkor mire, de valahogy nem hangzott el. Végül Odorics Ferenc jegyezte meg halkan: „Például arra, hogy ami kintről jön, azt ne halljuk meg…” – célozva ezzel azokra a kintről beszűrődő zajokra, amelyek a beszélgetés alatt is többször-többször felharsantak, tudomást sem véve (de nem is tudva) rólunk, ott benn, a teremben. És hogy Borbély Szilárdnak is igazolódjon hitvallása, a terembeli beszélgetéstől teljesen függetlenül harsant fel kintről a következő mondat: „Nem hiszem, hogy így van…” Mert véletlenek nincsenek…

P. S.
Az est zárásaként ajándékképpen – a különben bolti kenyeret nem fogyasztó Borbély Szilárdnak – Odorics Ferenc saját kezűleg sütött kenyeret ajándékozott, melyet a költő a közönséggel együtt fogyasztott el.