„Az olvasó felelőssége és lehetősége, hogy megfogalmazza a kérdést, amelyre az irodalmi szöveget válaszként érti, és sok esetben, amikor valamit nem vagyunk képesek válaszként érteni, hasznos lehet megvizsgálnunk, hogy olyan kérdést tettünk-e föl, amelyre egyáltalán képes lehet válaszolni a kérdezett.” (22)

Mészáros Márton Mai magyar irodalmi olvasókönyv című kötete oktatási segédanyagként, jegyzetként definiálja magát. Ahogyan a szerző az előszóban megjegyzi, Sz. Molnár Szilvia Bevezetés a kortárs irodalomba című könyvét veszi alapul, s annak afféle könnyített változataként is funkcionál. Mindkét kötet egy már érettségizettek számára szóló szakképzés keretén belül született, mind a felhasznált tapasztalatokat, mind az elsődleges felhasználási célját tekintve. 

Másik, számunkra ez esetben fontosabb célját azonban a címében viseli: olvasókönyv, tehát olyan szövegek gyűjteménye amelyek segítségünkre lehetnek az olvasás, pontosabban egy speciális olvasás, a kortárs irodalmi szövegek befogadási stratégiáinak elsajátításában.

A kötet tehát ebben a koordináta-rendszerben helyezkedik el, amelyből én a bárki számára hasznosítható olvasókönyv jellegével  foglalkoztam többet, így kerül aztán előtérbe az bevezetőben megemlített, az irodalmi hermeneutika egyik alapgondolatát megidéző mondat,  ugyanis az olvasás során  úgy tapasztaltam, ha elsősorban erre az aspektusra koncentrálunk a kötetben, szinte csak problémával találjuk magunkat szemben.

Közhelyszámba megy ma már a gondolat, hogy a kortárs irodalom gyakorlatilag idegenebbnek számít  az érettségiig eljutott diákok jelentős részének, mint például a felvilágosodás irodalma. Ennek egyik el nem hanyagolható oka, hogy az iskolákban irodalomtörténetet oktatnak, s nem ritkán valamiféle torz célként kristályosodik ki, hogy legalább 1945-ig jussanak el az érettségiig az anyagban. Így ami utána következik, az egy nagy katyvasz,csupa elvont, lila izé, érthetetlen és élvezhetetlen; ráadásul nem is szép ez a szépirodalom, hiszen mennyi csúnya szó van a szövegekben. Nem mellesleg az a megszokott, hogy egy magára valamennyire is adó író vagy költő már halott, meglehetősen zavaró tényező, hogy egy részükről úgy kell(ene) beszélgetni, hogy közben itt járnak-kelnek közöttünk, láthatjuk őket az utcán, szerepelnek a tévében, vagy ad absurdum, aktív politikai szerepet vállalnak. 

Megkockáztatom, nemcsak a diákok, hanem a tanárok számára is egyszerűbb az irodalmat a tényeken alapuló, a lexikális tudás bővítését szolgáló, a megnyugtatóan tisztázható, letisztult, kikristályosodott oldala felől (vagy afelől, amit ennek hisznek) megközelíteni.

Ettől az örökségtől ez a kötet sem tud szabadulni, hiába olvasókönyv, ehhez képest túl nagy  a hangsúly az irodalomtörténeti jellegen, mintegy megpróbálva kitölteni az 1945 utáni űrt . Így kerülhet aztán egy kortárs irodalmi olvasókönyvbe Pilinszky János, Weöres Sándor, Nagy László vagy épp Ottlik Géza, Hajnóczy Péter munkássága.

Még egy másik, súlyos örökség terhét cipeli ez a kötet, bár kísérletet tesz rá, hogy lerázza magáról: az irodalomoktatásnak azt az evidenciáját, hogy elemzései tárgya csak az úgynevezett magasirodalom lehet, miközben mellékesen amúgy  értésére adja a diákoknak, hogy ezen kívül van a lektűr, a ponyva,  vannak az úgynevezett  irodalom peremterületei, de nem kerül igazán kifejtésre, hogy miért kell ezeket másod- sokadrangú, lebecsmérlendő dolgoknak tekinteni. A helyzet már csak azért is visszás, mert az olvasást időtöltésnek választók jelentős része végül mégiscsak  ezen megtűrtnek, lenézendőnek tekintett szövegeket olvassa szabadidejében.  

A kötet tehát megpróbál e viszonyrendszerből egy  ponton kilépni, ezenkívül akad még két pillanat, ahol esély lenne, lett volna a jelenséget más szempontból is megközelíteni. 

A könyv első harmadát ugyanis egy elméleti bevezető, egy elméleti alapozó rész teszi ki, s majd csak utána következik a líra, majd pedig a próza fontosnak ítélt szerzői egy-egy művének elemzése, bemutatása. A könyv első harmadában tehát rövid áttekintést kaphatunk az irodalom intézményrendszerének mai helyzetéről, a nyelvválság jelenségéről, a modernség szakaszairól, de ugyanúgy találhatunk itt  provokatívnak szánt ( alapvetően a diákokat provokáló) kérdéseket is: A kortárs irodalom olvasásához miért kell annyi elmélet?; Mire (nem) jó az elemzés?

Két kérdés van azonban, ami a puszta megemlítésnél több szót érdemel. Az egyik a Mi a különbség az intertextualitás és a lopás között? A kérdés az idézettechnika problematikájára hívná fel a figyelmet, ám sajnálatos módon rosszul teszi. A szerző összemossa ugyanis az intertextualitás jelenségét az idézettechnika, ahogy a nevében is van, technikájával. Azért tűnik ez itt és most furcsának, mert az intertextualitást Kovács András Ferenc egy versén keresztül mutatja be, eközben ki is emeli, hogy ez  „nem szükségszerűen egyenes idézet” (32),  s csak ezután tér rá Esterházy Péter alkotói módszere körül kialakult, és az interneten az utóbbi években újra erőre kapó vitára. A megfogalmazás  tehát nagyon félrevezető, és éppen hogy nem segít a posztmodern szövegekkel szembeni bizalmatlanság, ellenérzés feloldásában. 

A másik problémás kérdés a már említett súlyos teherként megnyilvánuló örökséggel kapcsolatos: Hogyan tudunk különbséget tenni szépirodalom és ponyva között? Ez a fejezet ugyan egy fél mondat erejéig konstatálja, hogy léteznek olyan nézetek, miszerint a szembeállítás felett rég elszaladt az idő, végül azonban a könyv elszalaszt két lehetőséget is, ahol lehetne ennek a problémának a komplexitásáról is beszélni: Szabó Magda Az ajtó illetve Závada Pál Jadviga párnája című művének tárgyalásakor. Első esetben Szabó Magda személyének és könyveinek töretlen népszerűsége felől, míg a második esetben ezen konkrét regény bestsellerré válása, a szélesebb olvasóközönség előtt aratott nagy sikere felől lehetne azokat a kulcsfontosságú motívumokat megközelíteni, melyek mentén kialakíthatná saját véleményét a diák a magas- versus népszerű vagy szórakoztató irodalom témájában. Természetesen ahhoz, hogy a saját tapasztalatai révén alakítson ki egy nézőpontot, s váljon tudatos, saját preferenciáival tisztában lévő olvasóvá, az járulhatna hozzá igazán, ha nemcsak a hagyományos értelemben magasirodalomnak tartott szövegekkel kell(ene) foglalkoznia órán, hanem megvitatásra, összevetésre kerülnének más típusú szövegek is. 

Összességében segít-e a kötet közelebb kerülni a kortárs szövegek világához? A kortárs szerzők nevéhez mindenképp, nagy erénye a könyvnek, hogy nem egy fiatal, a harmincadik életévét éppen hogy csak átlépő szerző műveit is tárgyalja mind a líra, mind a próza esetében.

Másrészről azonban zavaró az éles különbség, ami az irodalmi életben aktívan, új alkotással részt venni már nem tudó, illetve a még mindig élő és alkotó szerzők műveinek elemzése között érzékelhető.  Előbbi csoportba tartozó szerzők műveinek értelmezése esetén olyannyira hangsúlyossá válik az irodalomtörténeti jelleg, a róla beszélni kell, a mit kell okvetlenül tudni róla kényszere,  hogy ez túlságosan is rányomja bélyegét az egész kötetre, s elnyomja  azokat a pozitívnak tekinthető problémafelvetéseket, mint  például  Háy János egy verse esetében (bár érdemes megjegyezni, hogy Háyt  A bogyósgyümölcskertész fia kötete révén a prózaírók között tárgyalja) az obszcén szavak használata, annak létjogosultsága a szépirodalomban, vagy Tandori Dezső A szonett cím költeménye esetében, az a provokatív módon megfogalmazott kérdés, hogy nem szentségtörés-e egy az irodalmi hagyományban nagy múltra visszatekintő formával ilyen módon játszadozni. 

Hogy a szerző oktatói tevékenysége során milyen konkrét elvárásrendszerben kell, hogy feladatát  teljesítése, természetesen nem tisztem megítélni, azonban a könyv, amely ebből fakadóan született  véleményem szerint jobban megfelelne egy kortárs magyar irodalmi olvasókönyvnek, ha meg tudott volna szabadulni a kötelező ballaszttól, ezen belül is attól, hogy nagyjából arányosan ossza el az 1945 és napjaink között eltelt időben a szerzőket, és jobban koncentrál a legújabb, még mozgásban, átalakulásban lévő, még képlékeny, nem kiforrott szegmensére az irodalomnak,  s igyekszik ezen keresztül megismertetni a leendő olvasókkal mi az, hogy kortárs, mi az, hogy posztmodern. 

Mivel azonban a hangsúlyok eltolódtak, és nem éppen a megfelelő irányba, ezért az én véleményem szerint kevésbé kortárs olvasókönyv, mint inkább csak egy újabb "irodalomtörténetet olvasó" könyv ez a kis vékonyka kötet.