Lénárd egy bárszéken ült, az üres teremben, szinte pontosan az előadói tér közepén. A közönséget még nem engedték a terembe, csak az ablakon kukucskáltunk be. Engem már akkor valami megmagyarázhatatlan varázslat érintett meg, amikor az ajtón keresztül a gondolataiban, és gondolom várható szerepében elmerült művészt néztem. Egyszerre volt jelen és látott maga körül mindent, és létezett valami más valóságban, valami rajtunk túliban – amibe nemsokára minket is elvezetett.

Nem nagyon ismertem Lénárdot, amolyan "kávéházi ismeretség", ahogy mondani szokták, így nem tudtam, mit várhatok tőle. Kritikusként azonban rögtön a hibákat kerestem, mert azokból lesz jó kiindulni – gondoltam.

Mennyire túljátssza a szerepét! - csaptam le erre az elején, de nem volt időm továbbgondolni. Ami ugyanis nekem akkor erőltetettnek tűnt, hamarosan átalakult. Rekordidő alatt a hajón éreztem magam. Az előadó csupán az arcával, a mozdulataival és szavaival vezetett oda.

A monológ, amit előadott nyilvánvalóan Az óceánjáró zongorista legendájának eredeti szövege, ebből készülhetett a forgatókönyv. Csak nagysokára jutott eszembe ez, hiszen ahhoz, hogy közben gondolkozni tudjak, ki kellett esnem az előadásból. Lénárd azonban nem hagyta. Még az estre engem elkísérő különben nyughatatlan természetű barátnőm – aki folytonos izgága ficergésével képtelen bármit is nyugodtan végigülni – is megdermedve ült mellettem: még piszmogni is elfelejtett.

Novocento hajóján voltunk. Amikor az őt védelmébe vonó kapitány halála után a parti őrség kezére akarták adni, lélegzet-visszafojtva mi is a matrózokkal kerestük a napokra elbújt kisfiút. Ott voltunk nevezetes párharcában a jazz szülőatyjával. Hallottuk a tengeri viharba került, hihetetlenül imbolygó hajón zongorázó Novocentót, és azt a csörömpölést, ahogy a hánykolódó hajó végül meglendítette a hatalmas hangszert, és kitörött az üvegajtó. És amikor Novocento robbant a dinamittal teli hajón – akkor mi is robbantunk.

Mert nem kell filmet nézni, nem kell színdarabot látni, nem kell zenét hallgatni, ha ennyire egyszerűen is átélhetővé lehet valami, amikor a befogadó minden porcikájában jelen van valahol: hangokat hall, eseményeket lát. Amikor van egy ilyen művész, Ilyés Lénárd, aki mindezt létrehozza, elérhetővé, átélhetővé teszi nekünk.

Amikor elaludtak a lámpák és kitört a vastaps, még nem tértem magamhoz – vagy még nem szálltam partra az óceánról. Sokáig tartott, amíg földet értem, visszazuhantam a valóságba – és a katarzis még akkor sem múlt el.


Ilyés Lénárd estjén a művészt Nagy Enikő kísérte szintetizátoron. Az előadást Czene Zoltán rendezte.