Kezedben a könyv, a Hóvihar, de a fekete-narancsról most nem a Bugatti Veyron fog eszedbe jutni, inkább egy szamovár; fekete tea narancshéjjal. A lovacskákat az elején még csak sormintának nézed, föl se tűnik, hogy ló esetleg. Aztán majd megszámolod, tényleg ötven.
 

A mottó Alekszandr Bloktól, utána azt hiszem kettőt lapozok, vissza egyet, ott megint a mottó. Semmi kecmec, Szorokin kivágja az asztalra a vodka és a sós uborka mellé az első mondatot, egy hadonászó, ingerült „De hát értse meg” felszólítást, melyben rögtön az elején benne van a lényeg, a feladat, a cél, a szerezd-meg-az-aranykorsót küldetése. Most éppen egy orvos, Garin akar eljutni gyógyító vakcináival a táskájában Dolgojéba, ahol járvány pusztít, beoltani a „feketekórral” fertőzötteket, erről derül ki a végére, hogy sikerül-e.

A fordító, M. Nagy Miklós megoldásait nem az utolsó harmad közepén, szőrmentén fogom megemlíteni, hanem már itt méltatom. Szorokin egy elfelejtett nyelvről fújja le a port, M. Nagy segít neki. Nemhogy segít, de szaftosan és cifrán, tökéletesen hihetően utánozza, hozza létre azt a közeget, amelyről úgy véljük, hogy Tolsztoj ideje. Csehové. A Dosztojevszkij is elég nyilvánvalóan adja magát: „elég már a megalázottat és megszomorítottat játszani... Nem vagyok megalázott és megszomorított”. Még nem tudjuk, hogy át vagyunk verve, M. Nagy a társtettes vagy bűnsegéd, nehezen tudnám beminősíteni, a bizonyítékok azonban rendelkezésre állnak ilyen szavakkal, mint kicsinyég, kileskelt, ocsúdott, keneszelés, zavarkolódik, ahajt, pirinkók, kiveszekedett, egyenletesen kitartott, félúton nem kifulladó, nem ismétlésekre szorítkozó nyelvi lelemény.

Az első oldalon az állomásmester falán „vasorrú bába kunyhóját formázó falióra” mutatja a negyed hármat. Már a borzbunda lélekmelegítőnél hátradőltem, a málna- és szilvalekváros teánál csak piszkálni kezdett a gondolat, de a kecskeprémes köpönyeg meg a medveszőr lábtakaró azonnal plédet követelt és egy kis pisztáciakrémmel töltött étcsokit a kezem ügyébe. Valahogy a kölykök jutottak eszembe, hogy ők is így szeretik a mesét hallgatni. Volt egy könyvem, A repülő hajó. Amikor a Szorokin elkezdte, hogy irodácska, lovacska, farkacskás(!), szamovárocska, már tudtam, honnan olyan ismerős. Hát onnan. Volt abban mindenféle tadzsik, kirgiz, üzbég, de először a Mese az ezüsttálacskáról meg a piros almácskáról című orosz történetecske idéződött föl bennem. A szelek urából (nyenyec), rendben, be kell látni, elég tipikus orosz jelenség, mégis idézek néhány sort: „Egyszer, tél derekán, rettenetes hóvihar tombolt a tundrán. Süvöltött egy napig, kettőig, a harmadik napon majdnem elsodorta a kunyhót.(...) – Ennek ugyan hiába várjuk a végét! Kotura küldte ránk, a szelek ura.(…) – Adok neked egy kicsi szánkót. Taszítsd meg, szembe a széllel, s eridj utána. Süvített a förgeteg, zúgott, majd ledöntötte a lábáról, szemébe csapta a havat – alig látott. (...) Fázott, nehezen jutott előre a szélben, mégse állt meg, csak ment, ment. Odaért a magas hegy tövébe, felkapaszkodott a tetejére. Ott megállt, kirázta a csizmájából a havat”. Merthogy ennyiben pontosan össze lehet foglalni a Hóvihar legnagyobb küzdelmét. Tökéletesen pontosan. És akkor A molnár fiairól (dagesztán): „Volt nekem ötven lovam”, A hüvelyknyi leánykáról (komi) aki nagyjából akkora, mint Szorokin molnárja, meg a többiről tovább nem mesélek.

Különös képekkel pakol körül. A két főhős, a doktor és per Perhusaként számon tartott ménes- és járgánytulajonos arcszerkezetétől a ruházatán át a szagáig mindent megtudunk. Méhkasok, virágpor, méhviasz aromáit érezzük hóviharban. Lila szemű lila kutyákat hallunk morogni, arcüreggyulladásos halott óriás pofacsontjának zöld szilánkjai elől kell kitérni. A szóképek sem kevésbé karcolnak beléd megmaradó rajzokat. „Egyedül volnék, mint bölömbika a lápon”, „márciusi jéghez hasonlatosan megbízhatatlan”, „mint öregasszony a padon, csak ül, és eszegeti a szotyolát, és potyogtatja, egyre csak potyogtatja, szüntelenül, megállás nélkül a hópelyheket”. Csodás elemek (órjás ló, áttetsző piramis), népmesei fordulatok (viszontagságos út közepette föltűnő fénylő ablakszemecske, majd sátor, a választás kényszere útelágazásnál jobbra vagy balra) és elképesztő ötletek (Visnyevszkij-kenőcs+ PROTOGEN 17W-vel bekent szántalp, hátha összeragad, fallá ön-növesztő nemezpaszta, legfinomabb élő műanyag) váltják egymást.

Lassacskán persze kiderül, apró jelek, hogy nem is az Oblonszkijok világában járunk, nézik a rádióban a híradót „a Zsiguli autógyár rekonstrukciójáról”, egy játék elefánt meg ánglius dalt énekel: „Láv mi tengye láv mi szvít/ Neve let mi gó”. A régi Delta főcímében az Antarktisz-expedíción hóban gázoló Hillary és Fuchs rémisztő alakjait idézi meg a két főhős, akik többnyire elégedettek. Kúsznak a fagyban, kék az orruk, vizes a csizmájuk, a vége felé minden egyre hidegebb és reménytelenebb, mégis elégedettek. Néha van egy kis meggyengülés: „Az egész életünk egy nagy kurválkodás...”, de egy nyelet sebalkohol az orvosi táskából, aztán következik a szétáradó melegség és energia megint (hasban szirmait bontó trópusi virággal). Egy idő után kialakul a ritmus: bolyongás a viharban, betérés valahova, ahol kellemes dolog történik, például házigazdáné megdugása vagy drogos repülés, aztán megint bolyongás, egy darabig sikeresen előrehaladva, de jön a krach, és megrekednek, megjavítanak, kikecmeregnek, bolyongnak, betérnek és így tovább. A könyv felénél egyre feszültebb az ember, pontosabban szólva egyre idegesítőbb, hogy már megint, megint és megint becsapott a ménkű, balra fordult a szerencse, de Szorokin bedob egy újabb elemet, most nem csudásat, hanem kissé elméletit: elkezd mindenki nagyokat mondani. Úgy értem nagy dolgokról beszélni, szólni, mint például: „Soha sem szabad feladni az elveinket”, „Milyen boldogság, hogy élünk”, „kevesebb legyen a gonosz ember”, „a sorsunk útján, menni rendíthetetlenül, konokul. Ez az életünk értelme”. Megnyugtatásul egy kis Jég-trilógia fíling: a vitaminózók csúcsos, sötétkék sátrában ugyanazt a boldogságos, földön fetrengtető közös nagy síró-nevetést élhetjük át, mint amit a Fény Testvériségének dobogó szívű tagjai közvetlenül a megjégcsákányozás után.

Szorokin adagol egy kis Sztrogoff Mihályos farkasüvöltést, Kafka Fegyenctelepes kínzó megöletést, ezúttal olajjal telt üstben, körbekörbemenős videojátékot, Mission Impossiblés esélytelenséget a rafinéria kedvéért. Az egész alkotás gourmand és tiszta, mint egy hómező, lassan megyek tőle egyre távolabb, elkezdem föntről látni a két szán körül keringő sötét pöttyöt, és értelmet nyer az elsőre semmitmondó szöveg, hogy az „ember azért születik, hogy megtalálja a saját útját az életben”. Eszembe jut Bro, és az ő útja, és az, hogy attól még lehet minden csodálatos, ha nem ütközünk lépten-nyomon hatalmas, meredő hófalloszokba.