Hosszú évek óta járok a Művészetek Palotájába koncertekre, de be kell vallanom, még sosem ültem az orgonaülésen. Ahogy elfoglaltam helyemet – ezúttal ott – először a megváltozott perspektíva ragadott meg. Mintha kifordítva láttam volna mindent, ami eddig megszokott volt: a zenekar közvetlenül előttem, természetesen nekem háttal, s mögötte, óriási ívben elnyúlva és több emeleten a nézőtér. Most döbbentem meg először azon, hogy – a színpadról nézve – milyen óriási ez a koncertterem.

Aztán rögtön meg is rémültem. Ugyanis a szokásos hangosbemondó, amely figyelmeztet arra, hogy kapcsoljuk ki mobil készülékeinket, most olyan zengéssel szólt, hogy ha nem tudtam volna mit mond, nem értettem volna. Megrémültem, hogy a zenét is így, többszörös késéssel és visszaverődéssel ismételve fogom hallani.

De megjelent Penderecki a színpadon, a zenekar koncentrált – és hirtelen olyan erővel szólaltak meg a hangszerek, hogy csak gratulálni tudtam: igen, így kell egy nagyzenekarnak megszólalnia! (Mondjuk a rezesek pont a lábam alatt ültek, tehát olyan érzésem volt, mintha túlfújnák a zenét, de ez valószínűleg nem az ő hibájuk, hanem az én szokatlan hallásperspektívámnak köszönhető jelenség volt.)

És máris kezdődött Pendereczki második szimfóniája. Nagyon szeretem a Pannon Filharmonikusokat, de ezúttal inkább Penderecki kedvéért jöttem el. Nem mondom, hogy túlságosan ismerem, de Hiroshima című szerzeménye nagyon régi kedvencem: még abban az időben szerettem bele, amikor igen keveset tudtam a kortárs zenei törekvésekről, és első pillanatban megragadott, hogy egészen másként kezeli a szólamokat, mint ahogyan azt én egykoron megszoktam.

Krzysztof Penderecki - Threnody to The Victims of Hiroshima

       
Persze elolvastam a prospektust, volt némi elképzelésem arról, hogy mit fogok hallani. Ugyanakkor Penderecki ide vagy oda, nagynevű kritikusok hozsannája és minden más nem tudta elnyomni azt az érzésemet, hogy egy dagályos és – legalábbis számomra – rendkívül üres műről van szó. Szóval meg kell mondanom, bár a neoklasszcizmus illetve neoromantika némely alkotása (leginkább Nyman és Glass) rendkívül szimpatikus, Penderecki neoromantikus korszakát én nem sokra tartom.

K. Penderecki, II. szimfónia (első rész)

Érdekes jelenség volt egyébként a színpadon: leginkább egy Ferenc József korabeli nyugdíjas katonatisztre emlékeztetett: tüzes tekintetét körbejártatta a nézőtéren, s a zenészek szinte reszkettek pillantásának súlya alatt – a közönség pedig ünnepelt, lelkesen ünnepelt (mi mást is tehetett volna).

Ideje volt a szünetnek, az ódon klisé után egy kis friss levegőt szívni. A felfrissülés után pedig mind Penderecki, mind pedig a zenekar megmutatta, hogy tud mást is. Nem véletlen, hogy Krzysztof - saját művei mellett – leginkább Sosztakovics-műveket vezényel: én legalábbis azt éreztem, hogy most szólal meg az a hang, amit a karácsonyi szimfónia csak imitált. Sosztakovics VI. szimfóniája nem neo, nem romantikus illetve neoromantikus mű, hanem egyszerűen csak Sosztakovics.

Sosztakovics - VI. szimfónia (első tétel)

Szóval amellett, hogy a két szimfónia meghallgatása után a nézők véresre tapsolták a kezüket, szerintem szimbolikus jelentőségű, hogy Penderecki nem vezényelt ráadást. Ennyi volt, mert ennyi kellett.

A Pannon Filharmonikusok pedig szépen kitettek magukért, s csak annyit tudok javasolni nekik, hogy legközelebb olyan karmestert találjanak maguknak, aki nem saját műveket vezényel, vagy ha igen, az a darab a karmesternél is kiválóbb legyen.


A műsoron:

A Pannon Filharmonikusok – Pécs hangversenye
2011. április 8. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Krzysztof Penderecki: II. szimfónia

Sosztakovics: VI. (h-moll) szimfónia, op. 54
Vezényel: Krzysztof Penderecki

A modern lengyel zenének a világ zenei életének élvonalába tartozó nagy mestere, Krzysztof Penderecki (1933) az 1970-es évek második felében végleg hátat fordított az avantgárdnak. Ezzel a múlt hagyományait vállaló lépéssel egyik példaadója lett az európai neoáramlatnak.

Penderecki nagy áttörését az 1980-ban komponált 2. (Karácsony) szimfónia jelentette, melyben amellett, hogy a későromantikus zene, Bruckner, Reger – Wagner nyomán kialakított – tradícióit is felvállalta, hatalmas meglepetést keltett három kulcsfontosságú helyen is a Stille Nacht kezdetű karácsonyi dal idézetével.

Az azóta komponált Penderecki-szimfóniák sora is igazolta, hogy ez az újra megtalált romantikus hang a közönség és részben a szakma elismerését is kivívta, így nem csoda, hogy a mester maga is szívesen vállalkozik fordulatot jelentő műve elvezénylésére.

Penderecki, a karmester elsősorban saját műveinek hivatott tolmácsolója, de a néhány szerző között, akiknek a műveit szívesen és hitelesen vezényli, kiemelkedő helyen áll Dmitrij Sosztakovics (1906–1975), leginkább az 1939-ben komponált 6. szimfóniájával.

Krzysztof Penderecki

Przysztof penderecki 1933. november 23-án született a lengyelországi Devicában, zeneszerzést Skolyszewskinél kezdett tanulni. A Krakkói Konzervatóriumban, ahol Artur Malawski és Stanislaw Wiechowicz növendéke volt, 1958-ban fejezte be tanulmányait, majd ugyanitt professzorrá lépett elő.

1966 és 1968 között az esseni Volkwang Hochschule für Musik-ban tanított, 1968-ban a német akadémiai csere-szervezettől, a DAAD-tól kapott ösztöndíjat. 1972-ben a Krakkói Konzervatórium rektorává nevezték ki. Első nemzetközi szintű fellépésére 1959-ben került sor a
Varsói Őszi Fesztiválon, ahol a II. Nemzeti Fiatal Zeneszerzők Versenyén első dííjat nyert műveinek egyikét, a Strófákat vezényelte. A másik két díjnyertes műve a Dávid zsoltárai és az Emanations.

1959-ben komponálta A hirosímai áldozatoknak című elégiáját, amiért UNESCO-díjat is kapott. A darabot sorozatos sikerek követték: 1960-ban a Donaueschinger Musiktage-ban az Anaklasis, a rákövetkező évben a Polymorphia, a Phonograms, a Psalmus és 1966-ban a Szent Lukács Passió, pályájának első főbb műve, mely a Nyugat-német Rádió megrendelésére készült a kölni dóm 700. évfordulójára. A művet 1966. március 30-án mutatták be.

A következő évben alkotta meg szintén nagy sikerű kórusművét, a Dies Irae-t., ismertebb nevén az Auschwitz Oratóriumot. 1968-69-ben írta első operáját, a Loudon ördögeit a Hamburgi Állami Operaház megrendelésére, melyet 1969-ben mutattak be, azóta pedig számos alkalommal játszották, közvetítették már, és lemezen is megjelent. Következő nagy műve az Utrenja, amelynek első részét, a Krisztus sírba helyezését 1970-ben mutatták be az altenbergeri dómban, második részét, a Krisztus feltámadását egy évvel később, a münsteri katedrálisban.

Ezt követően, 1970-ben írta második oratóriumát Cantata Cosmonogia címmel az ENSZ számára. A bemutatón államfők, uralkodók és kormányfők is megjelentek, a darabot pedig mint briliáns és különösen eredeti művet dicsőítették. 1971-ben komponálta Zubin Mehta részére a II. De natura sonoris-t, amely az azonos című, 1966-ban írt darabon alapszik.

1972-től kezdte meg karmesteri pályafutását, és a világ összes jelentős pódiumán vezényelt már. 1972 és 1978 között a Yale University School of Music professzora volt. A Canticum Canticorum Salomnis megkomponálása után írta a Magnificat-ot, egyik legfontosabb művét basszus-szólóra, énekegyüttesre, két vegyes-karra, fiúkórusra és zenekarra. A darabot a szerző maga dirigálta a világpremieren, az 1974-es Salzburg Fesztiválon. Második színpadi műve az Elveszett Paradicsom, amelyet 1979 januárjában a milánói Scala-ban vezényelt, majd a Vatikánban II. János Pál Pápa meghívására.

Krzysztof Penderecki alkotásainak kronológiai íve a „fordított modernséget” követi. A zenetörténetnek nem elszeparált esete ez: Richard Strauss a sokkoló Salome és Elektra után bájos klasszikus mester benyomását kelti a Rózsalovaggal és a későbbi műveivel, de szólhatunk Stravinskyról, aki a „zene atombombája” (A tavaszi áldozat) után áll elő Pergolesi-dallamok feldolgozásával.

Penderecki nevét a Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére (1959) című művével tette ismertté. Anton Webern és Pierre Boulez nyomdokain haladó kísérletező mű ez, teli negyed intervallumokat egymásra halmozó hangfürtökkel, meghökkentő hangszeres „mutatványokkal”.

Az 1970-es évektől stilisztikai változás kezdődik a komponista gondolkodásában, a dallam és a harmónia központi szerephez jut. E folyamat egyik állomása a 2. („Karácsonyi”) szimfónia (1980). Egyetlen tételben sűrűsödnek a műfajra jellemző különböző karakterek, némelyek Anton Bruckner zenéjének monumentalitását vélik felfedezni a műben. A „Karácsony” megjelölést a fekventált helyeken felhangzó „Stille Nacht”-ként ismert dallam okán kapta.

Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) első öt szimfóniájának kalandos története után azt a tervet fontolgatta, hogy Majakovszkij versére Vlagyimir Iljics Leninről ír zenekart, kórust és szólistákat felvonultató művet. Tervének végrehajtásában az akadályozta meg, hogy a költemény szövegének lejtését nehezen tudta zenébe ültetni.

Később szimfonikus keretek közt más irodalmi alkotással próbálkozott a témában, eredménytelenül. A 6. (h-moll) szimfónia (op. 54, 1939) egy ezek közül, ám anélkül kötődik hozzá Lenin neve (néhol Lenin szimfóniáként is nevezik), hogy Sosztakovics ekként említette volna.



A kompozíció formája szokatlan bár, de nem ismeretlen: lassú tétel áll a mű elején (Largo). Beethoven „Holdfény” szonátájával együtt emlegethetjük tehát azon darabok közt, amelyek a „második tétellel kezdődnek”.

A mű második tétele (Allegro) után friss Presto az induló- és táncelemekből szőtt finálé. A tétel – amely a szerző állítása szerint a szocialista bürokrácia paródiája – viharos sikere miatt a premieren ráadásként is elhangzott.