Szinte ámokfutáshoz hasonló kiállítás-látogatásomat a Bartók Béla úton kezdtem. Sajnos nem tudtam egyszerre több helyen lenni, de igyekeztem bepillantani a legtöbb megnyitóra, ami utamba, illetve a „vonzáskörzetembe” esett. A kocsmák megteltek, szabad asztalt nemigen lehetett találni, a galériákból pedig a lelkes közönség legtöbbször az utcára szorult, borospohárral és muffinokkal a kézben.

A Három Hét Galériában Barbay Csaba New Yorkot állította ki, feketén-fehéren. A kiállítást barátja, Dobos Tamás nyitotta meg, aki elárulta, hogy a felkészülés alatt nehezen találta a szavakat, hiszen nem akart sem rutinból, sem pedig bölcselkedően beszélni. Ezért folyamodott inkább Csaba leveléhez: akkor érdemes egy témát lencsevégre kapni, ha „a filmen kívül benned is történt valami”. A főleg lakberendező és designmagazinoknak dolgozó fotóst a nagyváros épületeit körüllengő csend ragadta meg (de hozzá kell tenni, hogy a szemlélődés folyamatában számára ez a negyedik lépés eredménye). Képein többek között felhőkarcolókat, illetve a Central parkot láthatjuk, közben pedig együtt álmodozhatunk az alkotóval.

Konkoly Gyula festőművész kiállítás-megnyitóján nem tudtam jelen lenni (időben több másikkal esett egybe), viszont a galéria lelkes munkatársa körbekalauzolt a tárlaton. Bár az Európa legtöbb országában jól ismert művész nem tartozik a legfiatalabb generációhoz, képei mégis erőteljes vitalitásról árulkodnak: az utcáról is szembetűnőek a hatalmas méretű, fürdőző nőket, lányokat ábrázoló munkák. Témáit, illetve festménycímeit gyakran kölcsönzi a mitológiából. Külön érdekesség, hogy Konkoly az egyiket épp Rubenstől vette át: ő szintén megfestette Leukipposz lányainak elrablását. 

A Szatyorban Ferenczy László fotóművész érdekes happeningre készült: egy már meglévő kiállítását, a Common people-t helyezte át egy másik médiumra. Míg a falon a fotókat láthattuk, a térben a világító cégérekre exponált változatukat. Így állítja kontrasztba a hétköznapi embert a reklámmal. 

Az egyik legösszetettebb és leglátványosabb produkció az If jazz-ben zajlott. A kávézót a jövőben nehezen tudom majd Rutkai Bori fantáziavilága nélkül elképzelni. Képei illeszkednek a környezethez, akárcsak az esten előadott dalok szövegéhez és dallamvilágához. A Partizánok és csendéletek címet viselő festménysorozat az utóbbi egy hónapban született, a természet „forradalmát”, a tavaszt örökíti meg. Bori koncertjét kicsik és nagyok, bentről és kintről szinte szájtátva hallgatták. 

Hasonlóan összművészeti és családias hangulatú produkciónak bizonyult Kállai Henrik megnyitója a Sirályban. A felső szintre érve, az utolsó lépcsőfokokkal együtt „vehettük be” a nem mindennapi, kicsit melankolikus, kicsit felkavaró Visegrádot, illetve a Dunakanyart ábrázoló tájképeket, a Kísértést, illetve a Tündért. Henrik képeiről és az alkotáshoz fűződő viszonyáról András nevű szobrászművész öccse mesélt. Gyerekkorukban kezdtek együtt „dolgozni”, Henrik volt tehát András tanítómestere. Az eddig főleg portrékat és aktokat készítő festőművész figyelme legutóbb a tájképek felé fordult, ennek a folyamatnak az eredménye lett ez a kiállítás. András megosztotta velünk, hogy bátyja tájképeiben is mintha az önarcképét festette volna meg, illetve saját Önarcképe is a tájképek színeit illetve hangulatát tükrözi vissza. Az est érdekessége volt, hogy a megnyitó végén „versenyre” keltek: két és fél perc alatt skiccelték le a másikról alkotott képüket, egymás hátán. A produkció hangulatát Orsós Sándor gitárjátéka fokozta. 

Könnyen meglehet, hogy a színvonalas roma muzsikára többen táncra perdültek, de ezt én már nem láthattam, mert a Vörösmarty moziba indultam, hogy versenyre keljek az idővel, hisz itt Szeivolt Kati vállalkozásának lehettünk részesei: még saját születésnapján határozta el, hogy minden nap létrehoz majd egy alkotást. Ígéretét beváltotta. A tizenöt, címével is figyelemreméltó, mesevilágba röpítő kép láttán egyik szemünk sír, a másik pedig nevet: Ünnepszalag, Nosztalgia könnycseppek, Sajnálom szilánkságok. Sajnos mára ennyi, de holnap folytatjuk...