A porondmester Tarján Tamás – csaknem minden mondata irodalomtörténeti allúziókra, intertextusokra, célzásokra épülő, a laudátor dimenzióját nem szem elől tévesztő humorral operál. Tarján gyors, pattogós ritmust diktál, udvariasan, de erőteljes jelenléttel szólít fel, kérdez vissza, vált a születésnaposok különböző stílusa, karaktere és beszédessége között.

Az első köszöntött Turcsány Péter (60), aki legszívesebben száz verset olvasna fel száz barátnak, de végül csak egyet, szép-nemes artikulációval. Követi Végel László (70), aki ha teheti, Újvidék főutcáján sétál föl és alá, a várossal együtt ünnepelve a nagy napot, február elsejét, egyikük születése, másikuk alapítása évfordulóját. Mondja még, hogy Gion Nándor is itt lehetne, de nincs, hiányzik, és a legszívesebben most nem itt ülne, hanem vele beszélgetne, mondjuk fociról, leginkább fociról.

Tarján Tamás és Turcsány Péter

Jankovics Marcell (70) megjegyzi, lehet, hogy nem a kérdésre fog válaszolni, mert nagyothall, de fontos, és elmondja, ő 70, a Tragédia 150, a magyar animáció 50, felesége édes jelenléte 40 – mind kerek, mind fontos évforduló. Ungváry Rudolf (75) következik, tőle származik a fanyar és öngúnyos, általam is megkedvelt, noha fentebb tagadott „gerontológiai találkozó” szókapcsolat. Tarján sem ért egyet vele, s kiemeli, oka nem lehet a panaszra, úgy néz ki, mintha egy skandináv távfutóverseny rajtjához készülne állni, piros nadrágban, citrom pulóverben – valóban szálfa termet, egyenes gerinc, ruganyos mozgás.

Ungváry Rudolf, Végel László és Jankovics Marcell

Szakonyi Károly (80) Adáshibás kitérő után első cigarettáiról mesél, meg arról, hogy amikor 18 lett, s apja először kínálta meg cigarettával, úgy tett, mintha először lett volna cigarettával megkínálva. Komáromi Gabriella (70) meghatott zavarban mondja, hogy „szép volt élni, de szorongásból ötöst kaptam volna minden egyes nap”. Kőbányai János (60) széles mosollyal, de őszinte aggodalommal mondja, hogy „most már elkezdhetne valamit csinálni”, majd a mellette ülő Jankovicshoz fordul, hogy a zsidó költészet évszázadait bemutató versgyűjteményére még kis haladékot kérjen. Tarján: „Azt hittem, pénzt akarsz kérni.” Jankovics néma arcán derűs mosoly (ha hallotta, akár sem) – Tarján: „Melyikünk nem kért még pénzt tőled?”

Buda Ferenc, Barna Imre, Turcsány Péter

Buda Ferenc (75) – mint mondja – manapság legalább annyit néz hátrafelé, mint körül, majd szaval, két rövidebb verset, fejből: „Ép elmével, ha megérném, / A belépőt visszakérném.” Barna Imre (60) meséli, a hatodik ikszet hogyan, például sztárvendég volt lánya együttesében, gitárral, énekhanggal. Majd felolvas, nem, nem a mobil mikrofonba, inkább az állványosba. Lehet? Lehet. Meséli, utoljára 1984. február 29-én olvasott fel pódiumon, egy Turcsány Péter szervezte szabad költői esten, a Fiatal Művészek Klubjában… nos, akkor amíg olvasott, valaki leült a helyére, ő lett a felesége.

Fenákel Juditot (75) és Bárdos Pált (75) egyszerre hívja táncba Tarján, a hölgy kikosarazza („Nem vagyok még 75.”), az úr kissé lerázza („Valamikor egyidősek voltunk Judittal, ma én tíz évvel idősebb vagyok.”). Kabdebó Lóránt (75) öt röpke percre jóféle egyetemi kollokvium-hangulatot teremt, majd idézi a róla vagy annak idején hozzá elmélkedő Szakonyit: „Ahol Szabó Lőrincnek gáláns kalandja volt – ezt Szakonyi nem ilyen finoman szokta mondani –, ott Kabdebó emléktáblát állított.”

Fenákel Judit

Markó Béla (60) a fegyelmezett politikus mintaképe, újra ír, két kötete is megjelenés előtt, mert „úgy tűnik, hogy írni jobb”. Szakolczay Lajos (70) legnagyobb boldogsága az öregsége, innen nem tudja egy főnök sem kirúgni – és ha már fiatalság, akkor a talán legszebb emlék, az általa alapított 10 Ft-os József Attila-díj, melyet a hetvenes években olyan pályatársaknak adott a minisztérium legnagyobb megrökönyödésére, akik addig senkitől semmit, akiknek ez volt első díjuk, talán nem érdemtelenül, olyan nevek ők, mint – ha jól emlékszik – Mészöly, Kardos G., Csukás, Tandori. 

Komármi Gabriella, Szakolczay Lajos és Ungváry Rudolf

Czigány György (80) jelenleg a korelnök – „Nemrég még 40 voltam, de azóta nem történt olyan sok minden, amihez 40 év kellett volna.” –, készül új kötete, elővesz egy fekete füzetet – „Ez nem az, ez csak a noteszem.” – elővesz a noteszből egy 5x6 centiméteres papírlapot, óvatosan kihajtogatja – „Ennyi készült már el a kötetemből.” –, és felolvassa.

Kukorelly Endre (60) nem oly fegyelmezett, nem is oly rég politikus, épphogy megérkezik, fociról kérdezi Tarján, s mondja, még bírja, lefutja a fiatalokat, nem fog áttérni a teniszre, mert amíg foci van, addig fiatal ő is, majd felolvassa az irodalmi esteken újabban mindig felolvasott Hallgat szépen ül című irodalmi esteken mindig felolvasott versét, ami az irodalmi estek és felolvasások mindig kedvelt darabja, mert minden irodalmi est és felolvasás görbe tükre lehetne minden irodalmi esten és felolvasáson ironizáló szövegvilága okán.



Végül újra Végel László, aki köszön egy furcsa új élményt, körbesétált a fesztiválon, kereste a kiadóit, ahol, de sehol nem találta saját könyveit, egyet sem, annyi nem sok, de nem keseredett, hanem elöntötte e furcsa élmény furcsa nosztalgiája: újra a szamizdat-időszakban érezte magát, ugyanígy nem találta sehol a könyveit a boltokban, a pultokon.

Ennyi, sötét, zene, betolnak egy elég nagy, könyv alakú tortát, ihletett sötét, valaki áttrappol a torta és a közönség között, idehallik a bocsánat-elnézést-bocsánat, majd újra fény, kikapcsolják a zenét, szeletelik a tortát, pezsgő, bor, fogadás, a húsz-harmincéves nem-beszélő-viszonyok szigorúan bekeretezett öt percekre feloldódnak, röhögés, tényleg őszinte hogyvagy-ok, régi-de-régi közös emlékek… Ha jól csináljuk, de legalább valahogy, akkor 30-40-45-50-stb. év múlva ez nekünk is kijár majd.

Fotó: Bach Máté