Nem is olyan régen történt, hogy a Hajrá boldogság! címen hazai forgalmazásba kerülő Mike Leigh-film tálcán kínálta fel magát a félreértelmezéseknek: Poppy nevű hősét az életöröm földi helytartójaként tartották számon, aki végre felrázza csökönyösen depressziós embertársait a mindennapok szürke rögvalójából. Poppy valójában körülbelül annyira volt körültekintő vagy empatikus, mint egy óvodai dömper. Harsány és tökéletesen érzéketlen boldogságnépszerűsítő akcióival tönkre tette az érzékeny, csendes és intenzív belső életet folytató embereket, és még csak fel sem ismerte soha, miféle károkat okozott. A Hajrá boldogság! - bármennyire is akart belé mindenki optimizmust és pozitív hőst látni - egészen egyszerűen egy olyan emberről szólt, aki beletrappolt a többi ember intim szférájába, és kétségbe vonta a jogukat ahhoz, hogy az övétől eltérő módon leljék örömüket az életben. Azaz Mike Leigh szívárványszínű himnusza valójában minden gyanú szerint sötét humorral kifordított kritikai dráma volt arról, milyen fonák formákat tud ölteni a szociopata lét mai társadalmunkban, és miért is nem tudjuk egymást boldoggá tenni. Címe cinikusan ellenpontozta mondanivalóját.

A boldogság antagonistája köré kerekített mozidarabot a Mezítláb azért idézheti fel a nézőben, mert hippi értékekkel átszőtt testvérmelodrámája hasonlóan körmönfont módon tárja elénk megváltássztorit játszva a szabadság torz, önmaga ellentettjébe forduló képét. A Mezítláb testvérviszonyának – ahogyan a Hajrá boldogság! sztorijának – az értelmezési lehetőségei ejtik zavarba a nézőt, happy end-je éppen úgy lehet állítás, mint az állítás fonákja.

A Mezítláb alaphelyzete egyszerű. Lily és Clara édesanyja a film felütésében teljesen váratlanul meghal. Eddig ő viselte gondját a fiatalabb lánynak, Lilynek, aki így most a már önálló életet élő nővérre, Clarára marad. Clara felelősséget érezve húgáért először Párizsból próbál rá vigyázni, majd belátva, hogy ez lehetetlen, haza költözözik a vidéki villába.

Lily személyisége és viselkedése katalizálja főként az ezután kibomló történet konfliktusrendszerét. Lily ugyanis a kontrollvesztett szabadságnak és a szabadosságnak, a kreativitás destruktív formáinak, a szélsőséges érzelmi kitöréseknek és az ösztönös véleményalkotásnak együttesét mutatva él saját világában.Viselkedését egy ideig jóhiszeműen a mélyen átélt gyász számlájára írhatja a néző, vagy – ha le is szűrte Lily állapotára vonatkozó következtetéseit Az utolsó idők című Mátyássy Áron-filmet idéző kezdő képsorokból – , sokáig viccesnek tarthatja Lily furcsaságait. Ám ahogy halad előre a filmidő, egyre nyilvánvalóbb, hogy Lily vagy a művészi dekadencia egy egészen nehezen feldolgozható, társadalmilag és józan emberi érzésvilág által aligha elfogadható formáját űzi (önmagát teljességgel védtelenné téve), vagy pedig beteg. Az első verziót az alkotás hitelesítené, de éppen a minden élőt legyilkoló, megnyúzó, lefagyasztó, preparáló alkotási forma válik egy traumatikus állapot tünetévé.

Lilly művészeti tevékenységének minden eredménye inkább csak egy-egy nyom a külvilágban, nem értelmezhető kreatív teremtésként. Minden nyom a lány traumatikus élménykészletére utal. Minden gyilkosság áldozatává váló vagy holtan talált állat az élet felfüggesztésének metaforájaként díszeleg és undorít. Minden tárgy, ami a holt anyaggá váló tesből készül - az Lilly testnyelvén a múlt feldolgozásának egy útja.

Ebben a regresszív, nem is művészi, inkább gyermeki élményfeldolozásban minden állatfelhasználási mód elfogadhatónak tűnik, éppen egy plüss, egy Teddy Bear-memento akasztja meg a sort. A továbbélés és halálvágy között megrekedt Liliy legmarkánsabb jelzése ez az apa öngyilkosságának emlékére felakasztott játék, minden eddigin túl tesz, hiába ölt már a leányzó eddigre kutyát, és hiába színlelt eddigre számtalanszor holtat. Ekkor realizálódik ugyanis a nézőben, hogy ő még az apa önygyilkosságának hatása alatt áll, amit félig a saját lelkiismeretének terhén visel, mikor az anyát is elveszíti.  Ám ez a jelzés az, ami egyszere vissza is fordítja a jelrendszert, hiszen nem egyértelműen segélykiáltás, hanem sokkal inkább manipulatív eszköz, a nővér, Clara érzelmi zsarolásának egy különösen hatásos módja. Lilly akciói eddigre egyre provokatívabbá és veszélyesebbé válnak, egyre ijesztőbb karaktert nyernek. Clara a történetnek erre a pontjára elveszik, bár úgy is értelmezhető volna mindez, hogy éppen így találja meg önmagát, a valódit. Ám ahelyett, hogy képes volna kontrollálni a helyzetet, őt is magába szippantja Lily bizarr mikrokozmosza.

A sztori megváltástörténetként is értelmezhető lenne, Clara ugyanis kilép a csak a felszínen boldog, valójában örömtelen házasságából, otthagyja a munkáját, amit valószínűleg amúgy sem szeretett,  és elhagyja Párizst: inkább a testvére iránti valódi szeretet érzését és a vele, mellette átélt szabadságpillanatokat, az önkeresés lehetőségét választja. A képlet azonban nem ilyen egyszerű: Lily valójában önző módon és rombolva láncolja magához nővérét. Az állapota lehetetlenné teszi, hogy valóban felelősnek érezzük, de felmenteni sem tudjuk, hiszen számtalan reakciója, főként önironikus megjegyzései arra utalnak, hogy ha nem is tettei súlyának tudatában, de azért mégis szándékosan manipulálja és provokálja a körülötte élő embereket, és félig ösztönösen, félig szigorú következetességgel és szívós kitartással kényszeríti nővérét a halott anyja szerepkörébe.

Csupa szélsőségesen erős, ambivalens érzés feszül egymásnak Lily és Clara viszonyában, amik hol vad dühkitörésekben és agresszióban, hol a testvéri szeretet felfokozott intenzitású megnyilvánulásaiban kanalizálódnak. Csak ritkán csillan meg az őszinte öröm vagy hangzik fel a tiszta nevetés, csak ritkán áll módjában a két testvérnek megízlelni egymás mellett a nyugalmat vagy a békét. A gyönyörű vidék és a nyár tündöklő fénye furcsa, csálé glóriát rajzol a történet köré, amelyben Lily is áldozat, de Clara talán még inkább az. A filmvégi tesvéridillt lehetetlenség őszintén a szabadság és a szeretet győzelmeként értelmezni, inkább csak egy pillanatnyi és érzékeny egyensúlyi állapotnak tűnik egy soha véget nem érő harcban.

Fabienne Berthaud, akár korábbi filmjében, a Frankie-ben, most is Diane Krugerre osztotta az egyik főszerepet, Clara, a nővér szerepét. A színésznő önálló stílusértékkel szinte nem is rendelkező, visszafogott játékkal formálja meg remekül a húga vákuuma által beszippantott nővért. Törékeny, szikár alkata elve megidézi  az önállósága ellenére is gyengébb, sebezhető, de döntésében megingathatatlan fiatal nő képét. Lily szerepét François Ozon egyik visszatérő színésznője, Ludivine Sagnier kapta. A választás már csak azért is pikáns és indokolt, mert éppen a Swimming Pool című Ozon-moziban hozott vad, szexuálisan túlfűtött, manipulatív és elképesztően elkényeztetett karaktere állítható furamód párhuzamba a Mezítlábban megformált figurával. Azzal a különbséggel, hogy míg a Swimming Pool Julie-je még belül marad a kulturális-társadalmi norma keretein és az épeszűség határain, szélsőséges voltát pedig az is indokolttá teszi, hogy valójában egy a film fikcióján belüli másik fikció, az íródó regény fikciójának a markáns vonalakkal megrajzolt figurája, addig a Mezítláb Lilyje kívül esik a normalitás és az egészséges viselkedés határain, figurája azonban a film fikciójában nagyon is valóságos.

Fabienne Berthaud most is a kezében tartotta az irányítást, akár a Frankie esetében, és a szó legortodoxabb értelmében jegyzi auteurként filmjét: rendezőként, forgatókönyvíróként és operatőrként is szerepel a stáblistán. A Mezítlábbal feladja a leckét: a film rendkívül kellemetlen élmény, ráadásul meglehetősen kiegyensúlyozatlan és töredékes alkotás, de kétségkívül erős a hatása, mind érzéki, mind érzelmi, mind intellektuális síkon.

Mezítláb (Pieds nus sur les limaces / Lily Sometimes)
Színes, francia filmdráma, 87 perc, 2010.

Rendező: Fabienne Berthaud
Forgatókönyvíró: Pascal Arnold, Fabienne Berthaud
Zeneszerző: Michael Stevens
Operatőr: Fabienne Berthaud, Nathalie Durand
Producer: Bertrand Faivre
Vágó: Pierre Haberer

Szereplők: Diane Kruger (Clara), Ludivine Sagnier (Lily), Denis Menochet (Pierre), Brigitte Catillon (Odile, Pierre anyja), Jacques Spiesser (Paul, Pierre apja), Anne Benoît (Mireille), Jean-Pierre Martins (Jonas), Gaëtan Gallier (Dan)

18. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
www.titanicfilmfest.hu