Karádi Éva nyitja meg a beszélgetést, és rögtön az újdonságokkal kezd: a tavaszi, könyvfesztivál-tematikájú Lettre-számmal és a L'Harmattan kiadó 'Európai Regény' sorozatával a közös európai múltról.
 

Csordás Gábor moderál, és bár főként angol nyelven folyik a diskurzus, mégis, talán Esterházy Péter véleménye mutatja be a legpontosabban, mi is történik itt ma délelőtt, nyelvileg, tudniillik. A (közös, európai) asztalnál jól modellezzük a helyzetet: mindenki a nyelvről, amit beszél, azt gondolja, hogy más is megérti, ezért jó hosszan mondja, noha tudja, hogy ötven mondatból úgyis csak tízet fognak lefordítani, azt is rosszul. A fő kérdésekre, hogy létezik-e közös európai történelem, hogyan működik az intertextualitás, az utalásrendszer, feltétlen van-e szükség háborúkra ahhoz, hogy létrejöjjön a regény, a résztvevők az alábbiak szerint válaszolnak. (A nevek mellett zárójelben az adott szerző Könyvfesztiválra megjelent kötetének címe olvasható, melyre a beszélgetésben is utal.)
 

Esterházy Péter: Nem történelem van, az van, amit megírunk. Adott esetben ezt majd visszavonom. Nem egy tárgy van, amit le lehetne írni. A saját tekintetünket erősen meghatározza, honnan nézünk. Meghatároz a nyelv és a hely. Egy német író ugyanazt a történelmi eseményt másként fogja leírni, mint Rouaud. Kérdés, mit akarunk, miről akarunk tudást szerezni a történelem leírása által. Kétségeim vannak, hogy lehet-e egyáltalán történelemről írni, de a bal szememmel látom Jančart itt mellettem, és azt kell mondanom, lehet. Azt gondolom, a jelenről alig lehet beszélni, el kell telnie 20-30-40 évnek, hogy lehessen. Fontos elvi kérdés, mi is van az információval, mindentudásunk fragmnetált, nem figyelemmel van dolgunk, hanem elkülönült, külön figyelmekkel, régebben voltak kötelező figyelmek is, most azonban nincsenek. Mindig problematikus az intertextualitás, de egy ideig ez csak egy statisztikai rendszer: utalásrendszeredet hogy értik meg. Amennyiben elvileg nincs olyan ember, aki ezt megértse, az már felveti az írás lehetőségének kérdését. Akkor van gond, ha a regény maga nem érti a saját utalásának rendszerét, sajnos, úgy látom, efelé haladunk, hacsak nem vagyunk már ott. A traumák átörökítéséről szólva pedig megjegyzi, nekünk magyaroknak ehhez még csak regényírókra sincs szükség.

Esterházy Péter

Drago Jančar (Szlovénia, A névtelen fa) kapcsolódik Esterházyhoz: sokat tanultam tőle a magyar történelemről a Harmonia Caelestisből. Nekünk valójában nincsen történelmünk, csak egy nagy közösség vagyunk. A legtöbb ismeretet Norman Daveis Európa története című könyvéből szereztem, és nem csupán monarchiákról, csatákról, hanem az igazán érdekes, fontos dolgokról: például Schlachta Margitról. Idén Czesłav Miłosz születésének 100. évfordulóját ünnepeljük, a Szülőhazám című könyvben ír a keletről nyugatra vándorlókról. A regényem, ami most jelent meg magyarul, reményeim szerint kelet-nyugat közös emlékezetét hozza létre. A szépirodalmi könyvek ugyanis többet mondanak, mint a történelmi tudósítások, mert megélt érzelmekről szólnak. Marguerite Yourcenart idézem, hogy kötelességünk a történelmet visszavinni a valóságba. Regényem hőse belép egy plázába, a 80-as évek végén él egy időtlen világban, és azt viszem végig, hogyan vezet ez a helyzet őrülethez. Az történelem veszélyes lehet, ha túlságosan élénken ábrázolja az irodalom. A háború szükségességéhez csatlakozva elmondja: szeretem ezt a háború nélküli unalmas világot. Gyerekkorom tele volt gyilkolással, noha a háború után születtem. A könyvbéli fiú ránéz az apjára, '45-ben, miért nem tudtad ezt megakadályozni – ez hipotetikus kérdés, de az én kérdésem is. Az utalások kapcsán: nekem nem okoz gondot Esterházy olvasása – nem értem az utalásrendszert, de mégis élvezem. Remélem, ő is megérti az enyémet, noha nem adok magyarázatokat semmire.

Drago Jančar és Pavol Rankov

Pavol Rankov (Szlovákia, Szeptember elsején): először a reklámról beszélnék. Minden műsor előtt van egy reklám, ami annyit jelent, hogy kérem, ne higgyék el mindezt, ez egy reklám lesz. Mi történelmi regényeket írunk, de ezek fikciók. A politikusok ezzel szemben nem figyelmeztetnek, hogy politikai beszéd következik. Ezért most én előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ez regény, amit olvashatnak, a történelemmel kapcsolatban. Személyes élményem az intertextualitással kapcsolatban: egy fiatal recenzens azt írta, nem hiteles a II. világáború leírása a könyvemben. Erre megkérdeztem, konkrétan milyen forrásokra alapozza ezt. Először nem akart válaszolni, végre azt mondta, az iskolai történelemoktatást, a tévéfilmeket, és más dokumentumokat vett alapul. Lehet, hogy az írók hazugok, de 100 év után már hiszünk nekik.
 

Itt Esterházy közbeszól: a rossz regénynek. A jónak azonnal elhisszük az összes hazugságait.

Jean Portante (Luxembourg Mrs. Haroy, avagy a bálna emlékezete) egy fejtegetéssel kezd: a könyv szót nem tudom olvasni, de a könyvet igen, a szék szóra sem tudok ülni, de a székre igen. Mindenkinek azt kellene mondani, vigyázat, beléptünk a fikcióba. Egyetlen valóság az, ami nem szavakból áll, az emlékezet, a felejtés. Ha szavakkal elmondjuk az emlékezetet, már megváltoztatjuk. Fellini Róma című filmjében van egy dokumentarista rész, melyben a metrónak ássák az alagutat, közben találnak egy csodálatos villát, színes, mozaikokkal kirakott, de egy pillanatban megváltozik az egész – ami a felejtésben létezett, valós volt, szavakkal máris eltűnik, színtelenné válik. Ami közös a történelmünkben, az a háborúzás, de ez nem csak Európáé, hanem az emberiségé. Életemben nem vettem részt háborúban, de az apámat megkérdeztem, mit csinált a háborúban, erre nem kaptam valódi választ, ezért ki kellett találnom a hiányzó részeket. Mindig van következő háború, ha nem is tőlem, majd a következő generációtól kell megkérdezni, hogy megöltél-e valakit?

 

Jean Portante és Clare Azzopardi

Clare Azzopardi (Málta): Mi van a mai európai regénnyel, teszi fel a kérdést, melyre maga válaszol. A mai korról, a helyzetünkről, eseményekről egyperces bejátszásokat látunk a tévéből, az emberek azt hiszik, ez a történelem. Az író feladata a mai életről való tudósítás. Most vannak itt a szemtanúink: Máltán líbiai gépek szálltak le, a pilóták beszéltek az eseményekről. Miért ne szóhatnánk a regényekben erről? A regényírónak van hatalma a nyelv fölött, senki más nem teheti meg ezt helyettünk.

Csordás Gábor közbeszúrása: míg régen világnézeti magyarázatokba „csomagolták” az információkat, addig ma kontextus, interpretáció nélkül kapjuk a híreket. Az író feladata ezt a kontextust kialakítani.

Jean Rouaud (Franciaország, A becsület mezején): Van történelme az első világháborúnak, de amint véget ért, már nem a tényekhez ragaszkodunk, hanem a szemtanúk élményeiből építjük fel a történetet. Van európai történelem, amit a háború határozott meg. Maga a területszerzés is harcokkal kezdődött, majd hajókat építettek az újabb területek meghódításáért, ami újabb erőszakot jelentett. Most közös politikai öngyilkosság felé rohan az európai történelem. Az európai regény is a háborúból épül, de nem csupán ebből, hanem a béke réseit is megtalálja. A regény a háború.

Csordás Gábor. Fotó: Bach Máté

Csordás Gábor szerint azért például Don Quijotenek, az első nagy európai regénynek semmi köze nincs a háborúhoz. Rouaud folytatja: A történet legitimitása a kérdés. A könyvemben egy megbolondult személy fantáziáján keresztül ismerjük meg a történelmet. Átélték, elmesélték, nem kutattam utána, nem is pontosan írtam le az eseményeket. A történészek is észrevették, hogy magával a traumával foglalkozom, azokéval, akik ezt megélték.

Végül Karádi Éva megköszöni a beszélgetést, és kifejezi afeletti örömét, hogy a tavaszi Lettre folyóirat élő száma jelent itt meg.