Pál Dániel Levente rövid bemutatásában megemlíti John F. Deane hatalmas életművét, s hogy a négy fordító milyen kötetek közül válogatott. PDL messziről indít, finoman táncolja körbe Deane-t: az ír valóságról és az abban lakó ír néplélekről kérdezi. Deane a beszélgetés során aztán egyre gyakoribbá váló whoops... felütéssel indít. „Én csak egy költő vagyok, olyan valóságban élek, ahol nem történnek nagy dolgok. A gazdasági helyzetről nem beszélhetek, mivel csak annyit tudok, hogy borzasztó, hogy mindannyian 25 ezer euróval tartozunk a bankoknak saját hibánkon kívül" – mondja kaján mosollyal. "A gazdasági nehézségekhez már volt időnk hozzászokni, már 800 éve így vagyunk, és túléltünk már sokmindent: a brit birodalmi terrorizmus idejét, azt, hogy az angolok ellopták (gael) nyelvünket, angolul írunk és beszélünk , esetenként jobban mint az angolok" – sorolja, s mintha minden mondata, szava mögött ott bujkálna egy-egy idézőjel, mint valami kacsintás a közönség felé.

John F. Deane

Turcsány Péter, Turczi István és Tornai József

John F. Deane, Kővári Anna és Pál Dániel Levente

Fotók: Árvai András

PDL megjegyzi, érdekes, hogy három különböző nemzedékhez tartozó költő fordította a mostani kötet verseit, s valahogy mégis konszenzus alakult ki közöttük abban a tekintetben, milyen versek kerüljenek a válogatásba. "Egy kis szigeten élek, ami egy másik, kicsit nagyobb sziget mellett fekszik" - játszik az Ireland és island szavakkal Deane, s még tovább menve hozzáteszi, ezt a szigetszerű (isolated) költészetet szeretné a világ számára is hozzáférhetővé tenni. Egyébként műfordítóként ő is számos költeményt jegyez: svédből, románból, olaszból is fordított verseket, holott egyik nyelven sem beszél. PDL első kérdésére igazából most felel: a versek fordításakor nem a nyelvismeret elsődleges, a legfontosabb a lelket elkapni.

„A költészet számomra az egyik legfontosabb dolog, a feleségem után.” Kicsit gondolkodik, majd helyesbít: „talán a feleségemnél is fontosabb. Ehhez hozzátartozik az is, hogy talán én vagyok az egyetlen olyan költő, aki költészetből él meg: most vettem egy új zakót – szép, ugye?”

A Rókaisten (The Fox God) című vers felolvasása után adódik a kérdés: az emlegetett keresztény kultúrkörhöz hogyan is kapcsolódik ez a szereplő? Deane az angol és az írországi rókaélet sanyarú voltát ecseteli: szegény rókák a szántóföldekre rejtett mérgek elől a városi kukák szemetéig menekülnek. Az üldözött róka dacos élniakarásáról és a lélek túléléséről szól a Rókaisten éneke.

Ezután a fordítók kapnak szót: Tornai József Deane fordítása kapcsán az istenkeresésről beszél, valamint arról az ismerős érzésről, amely az ír költőt a XX. századi magyar költészettel köti össze. Turczi István John Donne-t, Joyce-ot, Yeats-et említi Deane költői elődjeiként, illetve kiemeli új barbarizmusát és annak összefonódását a liturgiával.

Turcsány Péter A tengerész Jézus című verset olvassa fel, amely Budapesthez köthető. Deane bőséges háttérinformációval szolgál. „2009-ben jártam először Budapesten, beleszerettem a városba. Mindennap átsétáltam azon a szép zöld hídon, amely alatt ott folyik a Duna. Valaki korábban említette, hogy a Duna alatt fel nem robbant világháborús bombák vannak, s elképzeltem, mi lenne, ha felrobbanna az összes híd, hogyan is mennénk át a túlpartra. Átsétálnánk a vízen? Egy kis whisky vagy pálinka (spirit) elég lenne hozzá. Spirit-walking: valahol mindannyiunkban fájdalom lakik.”

„Az is Budapesten történt, hogy egyik este egy bárban néhány amerikai társaságába keveredtem. Hangosan Bushról és a számukra igencsak szimpatikus jobboldalról próbáltak engem meggyőzni. Provokálni kezdtem őket: megkérdeztem tőlük, vajon nem lenne csodás, ha itt teremne Jézus és átsétálna előttünk a vízen? Ne beszéljen Jézusról, főleg ne ilyen módon – mondták. Én pedig boldog voltam.”

Innen már tényleg csak egy ugrás vagy vízen járás, hogy saját nevéből: John Francis Deane etimológiai trükkökkel és némi gael nyelvből vett magyarázattal levezesse: John The Divine – ezt a titkot rejti átlagosnak tűnő neve.

A beszélgetés végén Deane köszönetet mond a fordítóknak, amiért épp a Madárembert emelték a címbe, vagyis Ikaroszt, a vágyainak engedő, halálba repülő figurát. „Ikarosznak kell lennünk, nem pedig unalmas Daidalosznak – remélem, én az előbbi vagyok” – zárja a bemutatást.