A filmet Popper egy anekdotával kezdi. A nyilasüldözés idején egy szobában zsúfolódtak húszan, és újságpapírokba csomagolták, ha üríteniük kellett. Mikor jöttek az orosz katonák, elkezdték kibontani az újságpapírokat, mondván, biztos, ott a kincs. Hiába kiáltottak fel mind a húszan, hogy ne, ettől még gyanakvóbbak lettek, és végül kicsomagolták az összes fagyott ürüléket. Az oroszok dühükben aztán géppisztollyal körbelőtték a plafont. A történet később előkerült, Sári ugyanis arról beszélt, mennyire hiábavaló, lehetetlen feladat, életprogram is, kérdéseket tenni fel, de az is egyértelmű, hogy enélkül nem érdemes élni. Szerinte az ember is ilyen kétségbeesetten nyitogatja a papírokat, hátha az egyikben ott a kincs, aztán a halálakor be kell látnia, nincsenek válaszok. De attól még kérdezni kell.

Sári László és Paulinyi Tamás

A felszabadulás mégis valahol itt kezdődött, folytatja Popper, miután eltűntek a nyilasok, és egy orosz fiatalember cigarettázva ment végig a mélységesen csöndes városban. A felszabadulás és a felszabadultság ellenpontjaként a program másik nagy íve a felelősség és a súly volt. Sári később kiemelte, hogy Popper életének sötét, fausti oldala hihetetlen gerincességről, tartásról tesz tanúbizonyságot, hiszen Popper az az ember volt, aki mindig kétségekkel küzdött.

A filmben Popper a legjobbként a tanítvány szerepet emelte ki, mert a hiúságának az is elég volt, első számú tanítóvá válni óriási felelősség. Örök másodikból kényszerűségből lenni elsővé iszonyú súly, és az ember magányos farkas lesz, akarva-akaratlan. Ő szántszándékkal lett. Ezeket a tanításokat a tőle megszokott módon bibliai történetekkel színezi: hiszen nem mindegy, hogy az ember milyen nevet kap, az ő héber neve Menáse, az örök másodikra utal, és Elisát is behozza, miszerint Illés próféta köpenyét magunkra venni egyet jelent a prófétává válással, és ezzel nagyon óvatosan kell bánni.

Sári tehát innen folytatta, kiemelve Popper kétségeit, mely kétséget nem kétarcú, hanem sokarcú szörnyetegként definiálta. De a végén a nevetésre, az öniróniára helyezte a hangsúlyt, hogy az életet nem szabad olyan komolyan venni, de úgy kell élni, hogy urai legyünk az időnek, mindent éljünk meg úgy, mintha azt akarnánk mi is, hogy az és úgy legyen. Így lehet méltó befejezés.

Sári László. Fotó: Bach Máté