Jean Portante luxemburgi, olasz családban nevelkedett, francia nyelven ír. Egy történetet mond el egy kutyáról, aki el akart menni a világból, melyben élt, és a tengerbe költözött, ahol szép lassan bálna lett belőle. Ő lett a világ egyik legelső bevándorlója. A kutyaságából egyetlen dolgot tartott meg, a tüdejét, aminek nem sok értelme volt a víz alatt, de ragaszkodott hozzá. Portante szerint minden bevándorló bálna – tüdővel. A tüdő az emlékezete, a vágyódása, az egyetlen, ami azt képviseli, ahonnan jött. Az emberiség is ilyen bálnákból lett (mondja Portante), ő pedig Luxemburgban franciául ír, tehát: bálnanyelven. Majd hozzáteszi: tulajdonképpen egy író nem olaszul, nem németül, nem franciául ír, minden író a saját nyelvén ír, amit csak ő ismer igazán.
 

Németh Gábor kicsit mindig kívülálló, outsider. A Zsidó vagy? című könyve kapcsán: a zsidó ebben az esetben ugyanaz, mint Portante bálnája. Az író a kívülálló, aki érteni próbálja a körülötte zajló világot. Szerinte akkor írunk, amikor valamit megpróbálunk megérteni.
 

Alexandra Salmela Szlovákiából költözött ki Finnországba, megtanulta és megszerette a finn nyelvet, amin ír. Portante történetére reflektálva kutya-bálnának nevezi magát. Azt mondja, a finnek őt örömmel és kíváncsian fogadták, szeretik a bevándorlókat, akár a nyelvük, ami mindig alakul, nyitott nyelv, nyitott a nyelvtana, lehet vele játszani. Jól ismeri a nyelv struktúráját, szabályait, így ki tud találni szavakat is akár, melyek nem léteznek, de elméletben megállják a helyüket. Szabad nyelv, szereti nagyon.
 

Helen Cross brit írónő úgy jellemzi a briteket, mint a szárazföldön lakó kutyák. Új regényére tér ki, ami egy fiatal angol nő és egy muzulmán férfi szerelmi kapcsolatáról szól, és országa aktuális kérdéseit feszegeti: hol találhatók az átjárók a különböző kultúrák között, mit kell elfogadni, mit kell tenni az alkalmazkodás jegyében, az emigráció, a nemzeti identitás kérdése. A britek aroganciájáról is beszél, hogy mindenkit össze akarnak hozni és integrálni, de tulajdonképpen ők se tudják egészen pontosan, hogy mit jelent britnek lenni.
 

Clare Azzopardi máltai írónő hat hónapot dolgozott kiskorú emigránsokkal, akik Máltába kerültek, ami gyakran előfordul. A történeteiről azt mondja, ő azoknak a hangján akar megszólalni, akiknek nincs hangjuk. Szerinte a bevándorlók a kultúrát új színekkel gazdagítják. Egy mexikói szerzőt idéz: nincs kultúra, ami elzárkózás révén meg tudná tartani az identitását. Néhány szót ejt a máltai nyelv sokszínűségéről, ami nagy játékteret biztosít.
 

Sandrine Fabbri svájci írónő a francia nyelvet tekinti identitásának, noha legutóbbi könyvét németül írta, addig és ezután is franciául fog írni. Felmenői közt vannak olaszok, németek, franciák is. A francia nyelv az, amiben otthon érzi magát, olyan, mintha az lenne az ő háza. Elmondta, hogy elég nehéz dolog svájcinak lenni, senki sem tudja, mit is jelent igazából, ő inkább genfinek mondaná magát. Érdekes volt bevallása szerint a német nyelvvel “játszani”, francia szemszögből is.
 

Jean-Michel Guenassia Algírban született, majd Franciaországba költözött, francia nyelven ír. Őt leginkább azok a szerzők érdeklik, akiknek muszáj volt bevándorlókká válniuk, mint a Szovjetunióból száműzött orosz írók. Akiknek saját nyelvük mellett meg kellett tanulniuk egy másik nyelvet annak érdekében, hogy tovább írhassanak, ami különlegessé teszi, és újabb jelentéssel ruházza fel írásaikat. Sietve zárja a beszélgetést: a világunk nagyon gyorsan változik, a horizontok tágulnak. Bármilyen háttérből, nemzetből jövünk is, mindannyian ehhez a bolygóhoz tartozunk.

Fotó: Árvai András