A romániai Mircea Cărtărescu azzal kezdi, hogy mai viszonylatban a válság vagy krízis úgy irodalmi és kulturális, mint gazdasági, és ez tulajdonképpen a rendszer, a belső struktúrák válsága. A könyvolvasásra tér ki ezután, hogy régebben könyvek rendszerét olvastuk, és nem csak könyveket. Egy könyv mindig egy kirakós része volt, könyvtárakban gondolkodtunk, tudtuk, ha Calvinót, Borgest olvastuk, hogy milyen irodalmi „utcából”, „negyedből” jönnek, volt irodalmi tájékozódás. Ma már csak lapokat, képeket olvasnak az emberek, kiemelt szövegeket, első ránézésre válogatnak a könyvek között. Az emberek alig nézik meg egy a kirakós darabjainak a hátoldalát, ami jelzi, hova tartozik. Öncélúbbak lettek a könyvek, ez egy új középkor, mondja Cărtărescu, ahol minden élmény egyedül van.

A szlovén Drago Jančar szerint általában kisebb könyvkiadókat kell keresnünk, hogy valami újat, jót, izgalmasat találjunk, ma ez már nem érdekli a nagyobb könyvkiadókat. Régen tudták, hogyan kell eladni a minőségi irodalmat, ma tudják, mit lehet eladni könnyen, gyorsan. Jančar érdekes paradoxonnak tartja azt, hogy a diktatúrák korában fontosabb szerepe volt az irodalomnak az életünkben, mint ma.

A portugál Rui Cardoso Martins kijelenti, a könyv az csak könyv, és jó könyveket könnyen találunk, minden jó könyv pedig egy új kezdet. A jó könyvek megférnek egymás mellett, nem harcolnak. Amikor az írás jó, mindig van esélye. Odaadás, kemény munka és egy kis szerencse kérdése csak. Hozzáteszi, hogy mindig nehéz, mindig nagy erőfeszítésekre és kitartásra van szükség és mindig voltak és vannak, akiket méltatlanul elfelejtenek.

A lengyel Sylwia Siedlecka arról beszél, hogy nagyon nehéz a mi időnkről írni, mert annyira kaotikus. Nehéz megtalálni egy centrumot, mert annyi centrum van. De saját nézőpontja szerint a centrumban mindig az író áll, onnan el tud indulni.

Cărtărescu felhoz egy példát: Amikor tizenkét évesen olvasunk, nem érdekel a kontextus, a szerző, csak a szereplők és a cselekmény. Ehhez az egyszerű olvasáshoz tértünk vissza. Az olvasóknak elegük lett abból, hogy ők legyenek a sebészeti eszközök a páciensben. Elegük lett abból, hogy mindennek ezer értelmét és bonyodalmát kell befogadniuk. Az olvasók összezavarodtak és megijedtek. Ahogy a szerzők is. Ez egy új világ, amit nem értünk és nem látjuk a végét. Annyit tehetünk, hogy tovább írunk. Azt gondolja, az irodalom semmiképpen nem fog kihalni, mert az irodalom nem a könyv, nem a forma, nem a tárgy, az irodalom a szép elme művészete.

Garaczi László nem érzi fenyegetőnek az internet okozta változásokat, mert ezek inkább segítik az irodalom eljutását az emberekhez. A disztribúció felgyorsulásában látja az internet legfontosabb jellemzőjét.

Jančar gyanakvóan tekint az internetre, az állandóan több és több teret foglaló komentekre, fórumokra, vitákra, blogokra, ahol most mindenki író lett hirtelen, elveszett a stílus, a nyelvhelyesség, a helyesírás.

Cărtărescu arra hívja fel a figyelmet, hogy alapjaiban van egy ellentmondás az irodalom és az internet között: az internet gyors, az irodalom lassú. Hogy ez olyan, mint egymás mellett a pornográfia és a szerelem művészete. Nem bízik az internetben, de elismeri a szükségességét.

Siedlecka huncutul megjegyzi, az intellektualitás új szabálya: nem megalkotni kell a szót, hanem kinézni egy katalógusból.

Jančar nem lát kiutat a rohanó világból, ahol minden nyílegyenesen halad, de nem tudjuk hova, senkit nem érdekel se a múlt, se a jövő. Saját könyve egyik szereplőjét említi, aki áll egy pláza közepén, és nem tudja merre menjen, az egyetlen lehetséges utat lefelé látja, a föld alá.

Rui Cardoso Martins a legnagyobb gondot a mennyiségben látja, az interneten gátlástalanul halmozódik minden. Jó emberek írnak jó blogokat – korlátlan mennyiségben, hiányzik a mértéktartás, az önfegyelem.

Csordás Gábor többek közt Jančar könyvére reflektálva egymással szembeállítja a történelem struktúrákra épülő világát, azaz az „öldöklés idejét” a plázák struktúrákat nélkülöző, kaotikus világával, azaz a „megőrülés idejével”, ahol nem lehet irányt találni, majd felteszi a kérdést, hogy túlélhet-e az irodalom egy struktúrákat, beláthatóságot nélkülöző világot.

Cărtărescu elmondja, mindig megnézi az irodalmi Nobel-díjra jelöltek listáját és mindig rájön, hogy ezeknek az embereknek a nagy részével soha nem találkozott. Ezt azzal indokolja, hogy a saját hierarchiai köreinkben forgunk. A Nobel-jelöltek egymással szoktak találkozni, mert ugyanazon körökben forognak. A periféria és a centrum problémája nem csak földrajzi, hanem annak súlya és mélysége is van, érdekeltsége, elmélete, hagyománya. Dante poklához hasonlítja ezt a „vicces játékot”, hogy az ember mindig ki akar törni a saját köréből, de maradásra ítéltetett. Hozzáteszi, hogy szereti is ezt a játékot, talán ezért ír.

Csordás Gábor hozzáfűzi, hogy ezek a körök a reprodukció és manipuláció szemszögéből is megközelíthetők.

Garaczi László felolvassa egy szövegét angol fordításban, a Lettre-ből. Többé-kevésbé a szavak és a szavak jelentéseinek, értelmezéseinek problémáját járja körül a szöveg, elmondja, hogy a nyolcvanas években nem írhatott semmiről anélkül, hogy ne bírna valamiféle ideológiai jelentéssel, majd ’89 után lehetőség nyílt arra, hogy elzárkózzon íróként a politikától, de a mai helyzet megint a nyolcvanas évekre emlékezteti, a mai környezetben, ahol a szavak jelentését és a mindennapi életet olyan erősen és perverz módon monopóliumban tartja a politika, nehéz dolog intelligensen nyilatkozni bármiről is.

A centrum mindig foglalt, a szabad tér a periférián van, mondja Csordás Gábor.