Paul Emond-nal beszélget Bárdos Miklós from Prae on Vimeo.

A szemfényvesztő tánca első regény, mellyel az akkor Csehszlovákiában lektorként dolgozó Emond 1979-ben robbant be a belga irodalmi köztudatba. Először is arra voltam kíváncsi, mi a helye ennek a kötetnek az életműben és milyen érzéseket ébreszt a szerzőben – aki azóta számos regénnyel és színművel gazdagodott – e korai kötettel 2011-ben újra találkozni.

Valószínűleg minden írónak sajátosan gyengéd viszonya van az első kötetével, az ember apait-anyait belead az első „főművébe”... Az én első regényem a fecsegés köré szövődik, a beszéd hübriszét írja meg, egy verbális inkontinenciával küzdő narrátoron keresztül – aki az egész regényen keresztül egyetlen mondatban cifrázza mondandóját, és aki képtelen megállni, hogy beszéljen, hiszen a csend a halálát jelentené. Azt hiszem, ahogy Ön is utalt rá, egyfajta mátrix ez a könyv, amelyből sok szereplőt alkottam meg később regényeimben és színdarabjaimban. Főleg az utóbbiakban szerettem elidőzni az efféle elesett, leszakadt alakoknál, akik mellett elmegy az élet, akik lekésték a vonatot… Nos, nagy boldogság számomra, hogy alig néhány hete vitték színpadra Brüsszelben egy korábban készített színpadi adaptációmat a regényből, és szinte egy időben eljöhettem ide a könyv magyar fordításának megjelenése és a Fesztivál alkalmából. Távolság ide vagy oda az első könyvtől, ez egyfajta második fiatalságot ad az embernek…

A szemfényvesztő tánca monológ vagy dialóg, ahogy az olvasónak tetszik. Narrátora a könyv elején csodálattal beszél egy másik emberről, a barátjáról, akit a beszéd mesterének, a szónokok szónokának tart. Kettejük viszonya természetesen afféle alteregó-játékká válik, ami, ahogy lenni szokott, súlyos rivalitásba torkollik. Klasszikus a forgatókönyv: a fiú végül eltiporja az apát, a tanítvány letaszítja a mestert. Ez fontos eleme a regény szerkesztésének, melynek során a szónokok szónoka végül a falu bolondjává degradálódik. A regény írása során tanultam meg ábrázolni ugyanakkor azt a jelenséget, hogyan tud az ember önmagában egy másikat – fokozatosan, saját belső köreiben forogva – valóságos rémmé, totális ellenséggé növeszteni. A színházban is sokat dolgoztam az ilyesféle belső folyamatokkal, amikor a szereplőnek nincs elég erőteljes valós élete, ezért belülre helyeződnek át a dolgok, és végül a legelképesztőbb túlzásokra ragadtatják, valóságos megszállottságokat szülve.

A második kérdéscsoport a belgaság kérdését feszegette: a belga irodalom sajátossága, hogy egyfelől a nyelvi határ miatt az országon belül is kettéhasad, másfelől – mint francia nyelvű irodalom – a kiadói és más összefonódások miatt nehezen különül el a franciától. Ám eközben mégis létezik, a maga igen karakteres, önironikus, szabálytalan egyediségében.

Azt hiszem, én joggal mondhatom, hogy az én hazám a Művészet… Olyan kis országhoz tartozom, amely – ha követik a politika eseményeit, láthatják – épphogy csak létezik még, és amely soha nem volt sem nacionalista, sem nagy nemzet, ami máris igen komoly különbség a francia szellemhez képest. Ez nyilván nyomokat hagy az emberben... De nem akarok bezárkózni sem a határai közé. Mindig Gombrowicz mondata jut az eszembe: „ne lengyelesítsük el a lengyel írókat” – hát ne járjunk el hasonlóan a belga szerzőkkel sem!

Van azonban valami, ami érdekel engem ebben a helyi szellemiségben. Mi a francia nyelvű kultúra végvára vagyunk, számtalan hatás ér bennünket a német világból, s alighanem ezen keresztül Közép-Európából is. Az expresszionizmus létezett Belgiumban, Franciaországban nem… A szecesszió szintén, és folytathatnánk a sort... Manapság egyfajta berlini fal kezd emelkedni a két közösség között, de korábban meglehetősen porózus volt a két kultúra, a flamand és a vallon. Mindez igen érdekes. A belga irodalmi hős egyáltalán nem nagy formátum, ő kisember. Mint az én szemfényvesztőm is. Michaux, a nagy belga író megteremtette Plume urat, akinek szinte csak problémái vannak az életben. De ha megnézzük Tintint, a nemzeti képregényhőst, azt láthatjuk, hogy kifejezetten jelentéktelen, szinte jellegtelen alak… Nagyra tartott honfitársam, a már elhunyt belga író, Jean Muno írt egy regényt Az elmosódó ember címmel. Hát valami ilyesmiről van szó.

Igen, önironikusak vagyunk, de tegyük hozzá, az önirónia és a játék az irodalom leglényegéhez tartozik. Az első és a legnagyobb a regényírók között, Cervantes micsoda humorral szövi át nagyregényét, önmagát is kinevettetve annak tükrében!

Végül egy némiképp obligát kérdés arról, milyen szerepe lehet az irodalomnak (egy másik) Európa felépítésében.

A fesztivál első napján mind a huszonhat európai szerzőtől azt kérték, olvasson fel egy kis ars poeticát. Hát, mit mondjak, a bábeli torony rémlett fel az ember előtt… Közben izgalmas dolgok zajlanak itt, nagy irodalmi alakokkal találkozhatunk, mint Enquist vagy a görög Vaszilikosz, akik mellett én egészen aprócska írónak érzem magam. De ott van a francia Jean Rouaud is… Amint az akadémizmusból kilépünk, sok minden történik, és ez mindig csodás az efféle eseményekben. Ami az Ön kérdését illeti, a dolgok mindig máshol zajlanak, legalábbis a művészetben. Az irodalom segíthet-e változtatni a dolgokon? Mindig is ezt tette, a jövőben is ezt fogja tenni. Hogy mit tehet? Egy dolgot bizonyosan. Egyre inkább szükségünk van szépségre, hiszen a politika mindent megtesz manapság, hogy elcsúfítsa a föld arcát, és a művészet az ellenállás fontos formája lehet. Ellenhatalom volt és az is marad.