Nem elsősorban a beszélgetésre gondolok itt viszont, bár Esther Kinsky magyar nyelvtudása előtt mindenféleképpen le a kalappal. Sokkal inkább a beszélgetés vége felé elhangzó részletekre, amelyeket Darvasi László olvasott fel, ez ugyanis lényegében egy könyvbemutató volt. De kezdem az elején.

Esther Kinsky Bonn mellett született, mint az kiderült, egy Engelkirche nevű faluban – ahol gyakorlatilag egyébként szinte sosem élt. Hosszabb időt töltött azonban Londonban, Manhattanben és Magyarországon is, a Békés megyei Battonyán. Talán ez volt a beszélgetésnek az a része, ahol az addig kissé zárkózott ìrónő egyszer csak kinyìlt, és igazán beszélni kezdett. Mint kiderült, az elsősorban a nagyvárosi, nyugat-európai életmódhoz szokott, addig főleg műfordìtóként tevékenykedő hölgy számára a békési világ mássága, új tempója, ismeretlen ìzei igazi - bár csendes - revelációt jelentettek.

Gyakorlatilag az ezen a környéken eltöltött 4 év élményei alapján ìrta meg most magyar fordìtásban frissen megjelent, Üdülő cìmű könyvét.

Hogy ezek az évek mennyire tartalmasak is voltak, jól jelzi, hogy a hölgy nem csak, hogy megtanult magyarul, de számos olyan tájnyelvi kifejezést, szlenget és terminus techicust is elsajátìtott, amelyek kétségbe vonhatatlanul a tapasztalatok kútmély jellegéről árulkodnak. De persze ezt a lehető legjobb értelemben. Arra a kérdésre, hogy mindezeket „belülről”, tehát gyakorlatilag helyiként, avagy „kìvülről”, tehát úgymond betelepülőként irta-e, Esther Kinsky egyértelműen azt vállaszolja, hogy az előbbi, ezt pedig az ekkor elhangzó rövid részlet – témája: Makó és a hagyma – nagyon is megerősìti.

Kiderül még valami, ami ezzel kapcsolatban igen fontos: munkája nem tudatos gyűjtés eredménye, a történetek, a nyelv, minden „csak jött”. Darvasi László megállapìtja, hogy ebben a könyvben a főszereplő a táj, amely kijelentés nekem egy csendes, jobb esetben pontos, rosszabb esetben nem sok izgalommal kecsegtető lehetőséget vázolna, percekkel később azonban kiderül, mekkorát tévedtem. Szóba kerül még a Szárazér is, amelyet a sorok irója sem tagadhat le, hogy közelről ismer – bár azt hozzátenné, „hömpölyögni” még nem látta. 

Itt félre kell tennem ezt a kevés viccet is, ugyanis ennél a résznél jött el a záró felolvasás pillanata – és már a korábban elhangzott, igen érzékletes „makói” részlet is megragadta ugyan a figyelmet, mégis, jellegében, abszurditásában valahogy más volt, sokkal kevésbé súlyos, sokkal kevésbé elemi. Ugyanis ekkor Darvasi László felolvasott nagyjából 6 mondatot Esther Kinsky könyvéből, egy rövid részt, amely az alföldről, a viharsarokról szólt.

Az erejét nagyjából úgy tudnám érzékeltetni, hogy olyan volt, mintha megkondulna egy harang, ami mellett állunk.

Aztán már Darvasi is, aki végül nem fejezte be az elején elkezdett sztorit, csak annyit tett hozzá, hogy menni kell, megvenni és dedikáltatni. És ebben maximálisan egyetértek.