Ha már szombat, és ha már délelőtt, mi más adná magát leginkább, mint egy matiné. Ha pedig Könyvfesztivál, hát legyen jó nemzetközi, a főszereplők svéd, spanyol, portugál, lengyel írók. R.C. Martins És ha nagyon meg szeretnék halni, F.J. Palma Az idő térképe, K. Varga Műmárvány síremlék és P.O. Enquist Egy másik élet című könyveiről beszélgetnek sokat, kicsit úgy általában az életről.

R. C. Martins – fordítója Bense Mónika – elsőként budapesti tartózkodásáról mesél: Budapesti látogatásom sikertörténet, első könyvemmel érkeztem, és lelkes fogadtatásban volt részem. Öröm, hogy olyan nyelven jelent meg ez a könyv, melyen egyetlen szót sem értek. A regényemben a humor igazából a realitás hegye, az irodalmat könnyebbé tevő valami. A történetek fiatalkorom különös világából erednek, az utóbb merült fel bennem, mi lenne, ha valamelyik barátommal történne hasonló. Portugáliában ugyanis van egy folyó, a Tejo, és annak déli partján senki, míg a északi partján sokan lettek öngyilkosok. Nem lehet tudni, honnan ez a halálvágy. Az öngyilkosság fontos probléma, generációkon keresztül hat, átgyűrűzik az egész családon. Akasztófahumor az az elem, ami végigvezet az egész könyvön, ez volt az egyetlen mód, hogy ábrázolni tudjam ezt az irreális realitást. A fiú teljes egészében fiktív alak, járja az utcát, le van sújtva, és próbálja megérteni, hogy a lány, akit szeretett, miért veszett el számára. Van egy afrikai gyarmati időkre visszanyúló szál, melynek az az alapja, hogy vannak az ismerőseim között katonák, akik harcoltak, és büszkék erre. Például egy püspök, jól ismert figura volt a '60 as években, szintén ott járt. Közben a szövegben az emberek kocsmáznak, isznak, öngyilkosok lesznek. Következő könyvem egy vak férfiról szól, akit egy óriási esőzés belemos Lisszabon csatornarendszerébe, ott bolyong egy darabig egy kisfiúval, és a regény legeslegvégén jön el a földrengés. Talán a bűneink miatt volt az úgy, hogy az összes templom ráomlott a hívekre, a prostituáltak negyedében pedig nem történt semmi. A humor miatt nem puszta félelem a félelem. Mit kell tenni katasztrófahelyzetben, mert tenni kell, és mindenkiben megvan a képesség szembenézni a nehézségekkel – ez az, amiről írok, hogy van és lehet elég erőnk elérni valamit a szörnyűségek ellenére is.

F. J. Palmától – fordítója Latorre Ágnes – Barna Imre kérdezi, jól látja-e, hogy régen sci-finek mondták volna ezt a regényt, mely a londoni Hasfelmetsző Jack idejéből repít egy másik valóságba: Az a jövő, amit bemutatok, az tulajdonképpen a 2000-es év. A XIX. század végi Angliában működik egy vállalkozás, ügynökség, ahol kizárólag egyetlen úticélhoz lehet elérni, a 2000. évbe, de ez nem az, amit mi ekként ismerünk. Ott és akkor háború dúl emberek és gépek között, aki átvették az uralmat az emberektől, közülük csak egy maroknyi csoport maradt. Valóban nagy sikerű ez a könyv, de nem félek, hogy ettől megváltozik a jövőbeni köteteim fogadtatása. Ez a 7. könyvem, 1998-tól publikálok, novellákkal kezdtem. A fantasztikummal szeretek foglalkozni, történeteim hétköznapinak látszó eseményekből indulnak ki. És attól sem félek, hogy címkét tesznek rám, mert legalább tíz éve rajtam van már ez a címke. Ebben a könyvben azonban kivételesen a fantasztikum teljesen nyílt formában jelenik meg.

K. Varga – fordítója Pálfalvi Lajos – a Turulpörkölttel kezdi: óriási siker, különböző nyelveken jelent meg, nem csak Szlovákiában volt az Év Könyve. Ukrajnában, Oroszországban is úgy olvasták, mint egy Lengyelországról vagy épp Ukrajnáról szóló könyvet. A mostani kötet Lengyelországban játszódik, ezért nem lehet tudni, ugyanannyira érdekes lesz-e a magyarok számára, mint az előző, ami róluk szólt. Itt az elbeszélő a jövőből, mely a jelen álcázott változata, megy a múltba, ami tulajdonképpen a jelen. A történelmi szál a lengyel történelem paródiája, tele van az emelkedett pillanatok dicsőítésével. A lengyelek szeretnek kéjelegni a saját mártíromságukban, ezt akartam megmosolyogtatni, például a következő Varsói Felkelés teljesen idióta egy valami a kötetben.

A fordító, Pálfalvi a címről beszél: Először majdnem 'Műkő sírkő' lett, de az olyan minőséget hozott volna be, ami sokat elvett volna a dolog komolyságából a gyerekmondóka szerű szókapcsolattal. K. Varga fűz ehhez magyarázatot: sírkő műkőszerű anyagból, ez a legolcsóbb sírkő, ami létezik, tudom, hogy nincs erre külön szó magyarul. Végül a többi meghívotthoz fordul, és nevet: A múltban és a jövőben való bizalom hiánya köt össze minket, úgy látom.

A „második felvonásban” Lengyel Ferenc színművész olvas fel P. O. Enquist új könyvéből a faluról, gyerekkorról szóló részletet piócákról, tejpadról és egy jó kisfiúról.

P. O. Enquist – fordítója Kúnos László – a bűnről beszél: egészen legmélyen úgy érzem, a regény, irodalom, fikció írása bűnös dolog, ezért kell a tényekhez ragaszkodnom. Apámról, aki favágó volt, a halála után derült ki, hogy verseket írt, melyeket anyám elégetett, mert sok volt benne a szerelem. A félig elégett füzet később előkerült egy unokatestvéremtől, a versek feltámadtak, újra életre keltek. Megpróbálok folyamatosan csalni: a tényekre alapozom a történeteket, és fikciózusabb módon írom meg őket. A bűntudattól szeretnék megszabadulni. Nemsoká, 20-30 éven belül, meghalok, és az utolsó kérdés úgyis az lesz hozzám: írtál fikciót, nem írtál? A fikció nem bűn, csak az én szívemben az. Van 42 unokatestvérem, de testvérem nincs, mert apám korán meghalt. Ha tovább él, lehet, hogy lesz tíz testvérem, és akkor minden másképp alakul, talán tanító lettem volna, talán prédikátor. Az Egy másik életben írok a nevemről, de arról nem, hogy az Olov nagyon csúnyán hangzik a mi dialektusunkban, és utáltam ezt a nevet. A történet egy fiatal, kedves, bűntelen fiúról szól, aki belesüllyed az alkoholizmusba, csodaként kijön ebből, és újra a lábára áll – regényként akartam megírni, bár minden igaz benne. Később elkezdtem egy második életet: nem ittam, de életemben először rágyújtottam.

A fordító, Kúnos is a cím fordításáról beszél: ez nyelvi kérdés, dönteni kellett a sokféle lehetőség közül, a másikban benne van a második is. Hónapokat töprengtem, kell-e a határozatlan névelő elé vagy nem, a végén ottmaradt ez az egy, remélem, hangsúlytalanul van ott. A Müncheni olimpián játszódó részben az újságíró Enquist átadta egy kollégának a szövegét, aki begépelte, de azt mondta, nem repül a kezem, nem megy. Fordítóként olyannak látom a szöveget, amiben nem lehet repülni – ez az erénye is, minden egyes mondatnál újra kell kezdeni a gondolkodást.

Enquist méltatja a fordítót: nagyon fontos, hogy sok könyvemmel dolgozott, a nyelvi ritmusát ismeri már. Nem hátrány kis nyelven írni, inkább előny, mert könnyű fordítani. Ha 76 éves korban egy író megírja az életét, és az megy a nyomdába, le kell ülni. De én megkérdezem, hogy tényleg vége? Most mi van, kezdjem elölről? Ránéztem a laptopra, és hiába mondtam azt, hogy kész, mert nem írni unalmas. Van egy hajtómotor bennem, az elkezdett lassan forogni, a fogaskerekek összekapcsolódtak, beindult a pörgés – 3 hónap alatt megírtam egy gyerekkönyvet. És majd a többit is... – mondja mosolyogva, ritkán látható mosollyal a barázdált arcon.

Fotó: Bach Máté