A leszbikusok tehát ma már se nem vérszívó vámpírok, se nem szexuális betegségeket terjesztő nimfomán pszichopaták, ahogy ezeket a sztereotípiákat a 30-as évektől a 60-as évekig eldugott B vagy exploitation horrorok, leszbikus szexvámpír-filmek a kor izgalomra vágyó, a konzervatív filmektől megcsömörlött közönségébe beoltotta.

A nő-nő közti gyengéd viszony később sem nyert még teljes kifejtést, csupán az ingatag és törékeny női lélek önkiteljesítésre tett kísérletének egy alternatív módja volt, amint az olyan művészfilmek, mint Bergman Personája (1966), Claude Cahbroltól a Barátok (1968) vagy Fassbindertől a Petra Von Kant (1972) mutatják. Ezek a női lélek rejtélyeit, frusztrációit és elfojtásait kutató visszafogott ábrázolások Amerikát jóval megelőzve adnak drámai súlyt a nő és nő között kibontakozó viszonyoknak. Magyar példa is akad: Makk Károly 1982-es Egymásra nézve című filmje már nyíltan kezeli a témát. Akárcsak az 1985-ös Desert Hearts kirobbanó őszintesége, amely filmek már reálistább képet adnak női karaktereikről.

A 90-es évektől kezdve a populáris kultúra is egyre inkább kitárta kapuit a női nem ezen identitásdilemmái előtt. Az egyre liberalizálódó szellemű társadalmi köztudat is fel- és elismerte, hogy vannak, akik a közhelyszerű sztereotípiákkal szemben se nem választják, se nem betegség útján „kapják el” (!) és hordozzák szexuális irányultsgukat, hanem önkifejezésük, identitásuk egészséges működése csak ezen keretek között lehetséges. No de ez a cikk nem egy hozzánemértő unalmas pszichologizáló fejtegetéseire, hanem a leszbikusság filmes reprezentálásának a jelenségeire koncentrál. 

A leszbikus identitáskérdés egyik leggyakoribb, leginkább filmre kívánkozó vetülete a beavatás: a bizonytalan, kialakulófélben lévő nemi identitás átbillenése (Loving Annabelle, Katherine Brooks, 2006, Bársony nyalóka, 2002). Ám lassan, ahogy a társadalmi vonulatok, úgy a film is túljutott ezen. Leszbikus karakterek bukkannak fel közkedvelt sorozatok mellékszálaiban (Grace klinika, Sírhant művek, Real Woman stb), a férfi macsóizmus szinte teljesen kirekesztődik az olyan sorozatokban, mint a The L Word, aminek csupa-leszbikus világa fontos már-már feminista üzenetet hordoz: a nyíltan felvállalt szexualitás, a női leszbikusság hétköznapi világában a férfi csupán eszközzé, a biológia szükségelte donorrá degradálódik. A női nem visszavág: a homoszexuális identitás felvállalásától a gyerekvállalásig a leszbikussággal szembeni sztereotípiákat, a heteroszexuális férfiúi fantáziákat forgatja ki és dönti romba.

A gyerekek jól vannak ugyan nem kavart akkora port, mint a Túl a barátságon (2005) beavatástörténete, de hasonló nagy sikerrel képes tömegek tekintetét a témára szegezni. Ez részben annak köszönhető, hogy Lisa Cholodenko se nem harcias nyíltsággal, se nem fülledt erotikával közelít a témához -, ami valljuk be, sokakat elrettenthet, másokat pedig félrevezethet. Már nem is a leszbikus identitás kérdései érdeklik annyira, hiszen azt mondja, ez is csak egy genderszerep. Inkább az életforma furcsa szituációit élezi ki. A rendezőnő a The L Wordön illetve a High Arton (1998) nevelkedve nem először nyúl a leszbikusság témájához. A High Art fotográfus-művésze és az ártatlan újságírónő beavatástörténete a leszbikus filmlisták legtöbbjén ott szerepel. 

A gyerekek jó vannak azért radikális lépés az amerikai filmben, mert nem radikális. A leszbikus életformát nem mint démonizált különöset ábrázolja, amely gyilkolásba vagy önmarcangolásba, depresszióba vagy társadalmi kivetettségbe torkollik, hanem mint az amerikai kertváros domesztikált közegének hétköznapi aspektusát mutatja be. Ezek a nők egy szokványos családi dráma főszereplői, akik szokványos módon reagálnak egyes nem szokványos komplikációkra. A különbség csupán annyi, hogy a kétanyás családmodell bizony vethet föl idegen helyzeteket. Amikor Jules (Julianne Moore) és Nic (Annette Benning) kamasz, ámde meglehetősen felnőtt gondolkodású gyerekei Lazer (Josh Hutcherson) és Joni (Mia Wasikowska) azzal állnak szüleik elé, hogy felkeresték spermadonor-apjukat, a nőpáros felnőtt, liberalizált szülőként küzd érzelmeikkel és félelmeikkel. Innentől halmozódnak az egyre furcsább és furcsább helyzetek, amelyek végül ugyanúgy a megcsalatásról, a bizalomról, egy családon és annak kapcsolati rendszerein belül dúló harcokról és kommunikációs zavarokról szólnak. Paul (Mark Ruffallo) bizonytalan lépésekkel tántorog be ebbe a családba, megrögzött nőcsábász agglegényként sem az apa, sem a felkutatott spermadonor szerep nem túl kényelmes számára. Ám mégsem törik meg, karaktere talán a legkiszámíthatatlanabb fordulatokat tartogatja. Megjelenése hagyományos módon nemcsak a család szülői-nevelői oldalát borítja föl, de a pár szerelmi életébe is beletúr. 

A finálé elbzionytalanításai ellenére végül megkönnyebbülten álluk föl a székből, rájőve arra, hogy ez a család semmiben sem különbözik a megszokottól. Maguk a gyerekek mondják ki az ítéletet: nem az számít, kik a szüleink, hanem az, hogy megfelelő szerepben élnek-e. Vagyis, és ez látszik minden leszbikus kapcsolatot hitelesen ábrázoló filmen, már nem a nemi identitásról van szó, már nem számít, melyik nemmel bújik valaki ágyba, ez a tabu már rég megdőlt. Az igazi értékrendek nemcsak generációról generációra, de genderről-genderre öröklődnek. Ezekben az elénk tárt párokban, férfimentes világokban, valakinek fel kell vennie a hatalmi szerepét, a dualitás csak így működhet, végső soron a matriarchátus is csak egy hatalmi rendszer. Nic az abszolút férfi a kapcsolatban, a „maszkulin”, az irányító és a szilárd pont, míg Jules a törékeny, az önmagát kereső, eltartott, és ezért elcsábítható nő.  

Chodolenko képes a finom humorral, no meg a meggyőzően őszinte és hiteles színészi játékkal oldani a furcsa helyzetek kényelmetlen érzetét, amivel rányomja női kézjegyét filmre. Vagyis ez a liberalizált, természetes hétköznapisággal kezelt leszbikus életforma egy női rendező előítéletektől mentes hozzáállása alatt bontakozhat ki így, ezzel is döntögetve a dominánsan férfi-központú filmművészet falait, hogy végre nyílhasson egy új alternatív filmuniverzum, és a női emancipálódás ezen a területen is végbemehessen. A nőkről végre őszintén a nők is szólhassanak.


A gyerekek jól vannak (The Kids Are All Right)
színes, feliratos, amerikai vígjáték, 106 perc, 2010

Rendező:Lisa Cholodenko
Forgatókönyvíró:Lisa Cholodenko, Stuart Blumberg
Operatőr:Igor Jadue-Lillo

Szereplők: Annette Bening (Nic), Julianne Moore (Jules), Mark Ruffalo (Paul), Mia Wasikowska (Joni) , Josh Hutcherson (Laser)

Forgalmazó: Budapest Film