Önfeledten játszó gyerekcsapat mellett sietek el az Osztovits Levente terem irányába. A moderátor, Lányi Dániel közli a székekbe kényelmesen belesüppedt vendégekkel, hogy amennyiben nem bszélnek németül, legyenek szívesek felhelyezni a fülhallgatókat – kis intermezzo következik a fülhallgatók utáni eszeveszett hajsza formájában, majd mire a meghívott írókra kerül a sor a beszélgetésben, mindenki megtalálja a helyét és azt a nyelvet, amit megért; szerencsésebbek a németet és a magyart is.

Trojanow – mint az egy nappal ezelőtti megnyitón is elhangzott – Bulgáriában született, gyerekkorában Afrikában élt, majd számtalan egyéb országot is végigjárt, mire letelepedett Németországban, ha ugyan letelepedésnek lehet nevezni, mert ahogy a rendkívül jókedélyű, tréfálkozó és mosolygós Trojanowról kiderül, az utazás sokkal közelebb áll hozzá mint létforma. Trojanow Afrikában fehér volt a feketék között, Németországban bolgár, Európában pedig egész egyszerűen nem érezte otthon magát, ezért is utazott Indiába, mely a Világok gyűjtője című regény egyik ihletforrása. De míg például a szintén német nyelven író Kafkát ez – mondhatni – frusztrálta, Trojanow csak legyint: ez nála semmiféle identitászavart nem okoz, mert nagyon sok előny is származhat abból, ha perifériáról tekintünk valamire; a másság, az idegenség kifejezetten termékeny is lehet, az irodalom esetében talán különösen.

Esterházy az utazás és írás kapcsolatáról faggatja Trojanowot, és arra jutnak, először utazni kell, és aztán megírni, amikor az út „mítosszá vált”, mondja Trojanow; és valóban, időt kell szánni a felejtésre, szögezi le Esterházy.

Egzotikum és periferikusság, másság és idegenség, nyelv és hagyomány fogalmával játszadoznak a beszélgetők. Trojanow németül ír, holott nem anyanyelve, de a kívülálló szemszöge ismét előnynek bizonyul; szerinte az anyanyelvi beszélőkre jellemző egyfajta bizonytalanság, míg ha valamit tudni akarunk a nyelvünkről, külföldit kell megkérdezni. Amit Trojanow vall periferikusságról és identitásról, az igencsak felderít (engem legalábbis), hiszen a másság, az idegenség – legyen szó arról akár nyelvi, akár etnikai értelemben – kapcsán valóságos közhely, hogy a kívülálló, az idegen, a többségtől különböző a másságát hátrányként, kínzó teherként éli meg, amely persze változatos egyéni és társadalmi konfliktusokba torkollhat – nos, erről itt szó sincs, főleg, hogy Trojanow a nyugati világ hozzáállását a perifériához a következőképpen jellemzi: „csodálkozunk, ha nem csodálnak minket annyira, mint elvárjuk”.

A 19. században játszódó regényének főhőse, Sir Richard Francis Burton brit tiszt hasonló könnyedséggel kalandozik Afrikában, Indiában, Arábiában, gyönyörű nőkkel bonyolódik erotikus viszonyba, és nevet ad a tavaknak és a hegyeknek – Trojanowtól németül hallhatunk egy részletet egy tó elnevezéséről, amelyet magyarul Esterházy olvas föl; de mielőtt ő következne, további olvasásra kéri Trojanowot, ugyanis a német író hangja olyan, mint egy karrierje végefelé járó francia sanzonénekesé. Lányi Dániel szót ejt arról az érdekes ellentmondásról, hogy ez a sokféle világot ábrázoló regény nyelvileg viszonylag homogén; Esterházy szerint nem, stilsiztikailag kevertnek mondható a szöveg, arról nem is beszélve, hogy egy-egy szó is hány asszociációs teret nyithat meg – jó példa erre a részlet, amit Esterházy olvas föl: erotikus jelenet, amelyben a papaya húsába vágás erotikus konnotációja mellett egészen másféle érzeteket is kelt, amennyiben nem a gyümölcsre, hanem a papára asszociálunk.