Elsőként Halasi Zoltán szólal fel: adatokkal sűrűn tűzdelt tájékoztatást nyújt a műfordítók anyagi juttatásairól. A Magyar Műfordítók Egyesülete ez évi felmérése egybeesett az EU ernyőfelmérésével, és arra jutottak, Magyarországon csökkent a műfordítók megbecsülése. Kevés olyan műfordító van az országban (az összlétszám 15%-a), aki csakis és kizárólag műfordítással keresi a kenyerét – mint később megtudjuk, önmagában nem is kifejezetten alkalmas hivatás e célra. Főfoglalkozású műfordítóként azt tartják számon, aki a munkaideje legalább 50%-át tölti fordítással – nagy részük tanári vagy szerkesztői munkát végez mellette; a jelenlevők többsége, a kiadók vezetői, illetve szerkesztői közül is többen végeznek műfordítói munkát, például Csordás Gábor. A műfordítók 50%-a tekinthető főfoglalkozásúnak – mondja Halasi. Munkájuk a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem mechanikus, hanem nagyon is kreatív, a szerzők egyenesen társszerzőnek tekintik őket, ehhez képest az anyagi megbecsültésgük Európán belül Magyarorszégon a legalacsonyabb: 2010-ben évben az ívhonorárium átlagosan bruttó 32 ezer forint volt a szöveg nehézségi szintjétől függetlenül: így havonta 70-80 ezer forintot kaphat havonta egy fordító.

Gyurgyák János a kiadói trükkök és spórolási módszerek részletes felvázolása során arra a következtetésre jut, 3 ezres példányszám teljes bevétele esetén térülnek meg a kiadás költségei, ami elég nehéz, mert az utóbbi években drasztikusan lecsökkentek a példányszámok. Az összkép tehát siralmas; Csordás Gábor egyetért, szerinte lehetetlen a könyveladásra alapozni, támogatás nélkül nem mennének semmire.

Barna Imre szerint azonban kár volna katasztrófa-víziókat felvázolni a magyar könyvkiadásról, mert annak összeomlása minimum hosszú folyamat, nem egyik napról a másikra következne be. A hozzászólók a továbbiakban optimista-pesszimista tengelyen helyezhetők el, amely a kiadói profiljuktól függően tolódik el az egyik vagy másik irányba.

Gyurgyák János és Miklós Tamás a magyar nyelvű tudományos könyvkiadás közeljövőben várható megszűnésére hívja fel a figyelmet; elképzelhető, hogy néhány év múlva lehetetlenné válik, hogy például a diákok magyar nyelven olvashassák az alapvető szakkönyveket, ami a latinitás korába vezet vissza – ez a középkori állapotokra utaló megjegyzés burkolt kritikát rejt magában. Ha szükség volna is a tudományos könyvek fordítására, igény, úgy tűnik, nincs rá, az olvasók ugyanis elfogytak. A magyar értelmiség nem tudja finanszírozni a kultúráját, az államtól sem várható más ‒ mondja Miklós Tamás. A minőségi szépirodalom helyzete sem jobb, panaszkodik Fázsy Anikó, és összehasonlíthatatlan, milyen lehetőségei vannak a kis kiadóknak a nagyokhoz képest, akik megtehetik, hogy populárisabb kiadványokat is megjelentessenek a minőségi munkák mellett – Sárközy Bencére hivatkozva, aki talán a legbizakodóbb a meghívottak közül, mert szerinte a piacra kell alapozni, nem a támogatásra; Pynchon magyarországi sikerét említi példaként, van igénye szépirodalomra a vásárlóknak, és nem is feltétlenül kell intenzív marketingtevékenységet folytatni hozzá.

Mészáros Sándor képviseli a középutat: az egyik nézet túl optimista, a másik apokaliptikus. Azt se higgyük, hogy a műfordító magasirodalmon kívül másba bele sem fog, ugyanúgy kaphatnak megbízást populáris könyvekre, amelyekért esetenként magasabb összeggel honorálhatják őket. Emellett a fordítók kompetenciája sem egyenletes színvonalú. Az azonban tény, hogy a könyvkiadás minősége romlott a 90-es években, és mostanára kezd újraéledni, csak éppen az olvasók fogytak el. Barna Imre fordítói munka honorálásával kapcsolatban megjegyzi, hogy pár milliós nyereségnél kaphatnak többet a fordítók (ha sikerül úgy szerződniük a kiadóval), ami igazságtalan, mert így hátrányba kerülnek azok a fordítók, akik alacsony példányszámban tervezett, illetve eladott könyvet fordítottak, akármilyen zseniálisan is.

Ami pedig a nevet illeti, Mesterházi Mónika és Halasi Zoltán kérdezik, miért nem kerülhet a fordítók neve a címlapra a szokásos belső oldal helyett. (A József Attila Kör Világirodalmi Sorozatának darabjain már ott van a fordító neve a címlapon - a szerk.) Sárközy azzal érvel, hogy a címlap reklámfelület, a borító nem lehet túlterhelt – Mesterházi tiltakozik, mert a fordító neve nem zsúfolná tele a címlapot. Barna Imre szerint az volna a megoldás, ha akkor kerülne címlapra a fordító neve, amikor arra különösebb indok is van; Gyurgyák véleménye az, hogy a fordítóknak kellene megbeszélni, illetve szerződni a kiadóval a név ügyében.

Az anyagi megbecsültség tehát alacsony, a szakmai pedig nézőpont kérdése – nem feltétlenül mérhető azon, címlapon szerepel-e a fordító neve vagy nem. A borús kép egyébként kiterjeszthető a könyvkiadás valamennyi szakmájára, hiszen például a szerkesztők munkáját sem honorálják érdem szerint.