Sean Donovan (Caleb Steinmeyer) szürke egér típusú amerikai tizenéves, aki kettős életet él. Nappal ő a harcművészetekben jártas és nem mellesleg színötös középiskolás, aki nem igazán jár bulizni, csajozással sem próbálkozik, helyette inkább ül a fenekén, és az alma mater lépcsőjén figyeli, amint elcammog mellette a tanár-diák sereg. Éjszaka viszont fekete bőrdzsekit, kapucnis pulóvert ölt, katonafestékkel mázolja be az arcát, és helybenhagyja New York sötét negyedeinek csótányait. Mindezt azért, hogy egy nap torkon ragadja és végezetesen megsebesítse édesanyja gyilkosát, aki Sean szeme láttára lőtte agyon a nőt. A traumát nem könnyű feldolgozni: a fiú dühe gyűl és gyűl, ám amint az elbeszélés is megosztja velünk, koránt sem biztos, hogy jó szelepeken engedi ki a gőzt.



Míg a skót képregény-auteur, Mark Millar (és hellyel-közzel a tavalyi adaptációt jegyző Matthew Vaughn is) a YouTube-on, netán a Facebookon, Twitteren lógó amerikai fogyasztóból, valamint a műfajokból csinál bolondot a Kick-Ass posztmodern fabulájában, addig az első nagyjátékfilmjével debütáló indie-filmes Michael Morrissey hősének zilált elméjébe nyújt betekintést, így a jelmezbe bújó átlagember narratíváját is koromfekete, veszteséget harangozó impressziókkal dúsítja. A Csodagyerek Seanja ugyanis a múlt rabságában tengődik, az álcselekvések világában üvöltözik és püföl, éppen ezért adekvát és zseniális a két vágó, Doug Fitch és Ray Hubley munkája. Vaksötétben fotografált, töredezetten összeillesztett snitteket látunk, amelyek a főszereplő ziláltságára hívják fel a figyelmet. Ilyen jelenet az, amikor Sean a korábban alkoholista és kétes üzelmekben is érdekelt apjára rivall rá, hallva a férfi kibírhatatlan szidalmait – ám rövidesen kiderül, az apa nincs előtte, ott, a szoba feketeségében. Morrissey bosszúdrámájában hiába keresnénk a revans sikerét vitathatatlanul élvező robosztus hőst: akárcsak a Vadállat című ír pszichodrámában, a keménykezű önbíráskodó csupán látszólag diadalmaskodik ütései sorával, számára a legnagyobb ellensége a saját pszichéje. Sean mentális állapotának origója pedig a múlt, azon vérgőzös késői perc, amik hirtelen, borotvapenge élességgel hasítanak bele az agyába rövid, de annál fájdalmasabb másodpercekre.















A vágók ezt a sokkot is töredezetten jelenítik meg, és a rendező-forgatókönyvíró, illetve a színészgárda teljesítménye szintúgy pontos lenyomata a Csodagyerek nyomasztó látványvilágának. A tévészínész Caleb Steinmeyer (Lost, True Blood) arcán végig a tehetetlen düh jelei ülnek, Terryt, az apát játszó Bill Sage (Amerikai Psycho) pedig gondosan lebegteti, vajon mekkora szerepe lehetett neki felesége halálában? Morrissey egy családi dráma perspektívájában is leképzi a jó és a rossz, igaz vagy hamis mezsgyéinek felőrlődését, a famíliákban rejtező keserűség ráadásul egy másik főszereplő történetszálát is érinti. A Sean nyomában járó Teresa Ames nyomozónő (Zulay Henao) némi túlzással a címszereplő tükörképe: bulldog természete miatt ő is szétforgácsolta a családját, alig találkozik a kisfiával, nyomozóként is vért izzad, míg két évre sikerül lecsukatnia a város csúcsragadozóját, partnerei pedig egyszerre gúnyolódnak nemén és spanyolajkúságán. Noha a Csodagyerek nem nélkülözi a humort, a viccelődés legtöbbször akasztófa-poénkodásként csapódik le. Ilyen az a jelenet, amelyben a mandarin nyelven is beszélő Sean halálosan megfenyegeti a rendőrnőt inzultáló kínai büféseket vagy amelyben két boncnok vitatkozik arról, mi nevezhető méregnek, sőt, az említett jelenetek révén legtöbbször a humor durva és veszélyes tónusú, a hagyományos értelemben vett viccelődést egyedül az Ames nyomozónő és kollégája közötti szurkálódások jelentik.



Morrissey azonban nem téríti el az irányzékot a főalakról, végig a Seant nyomorító tudatfilm-vonulatot részesíti előnyben, és nemcsak, hogy elutasítja a mainstream alkotások felsőbbrendűség-gondolatát, hanem kétértelmű zárlattal érvel Sean kilátástalan haragja mellett. Ha feltétlenül egy kurrens szuperhős-irányzathoz kellene mérnem a Csodagyereket, elsősorban a Nolan által megálmodott depresszív, szerelmétől és biztonságától is fosztott Bruce Wayne (Batman: Kezdődik!, A Sötét Lovag) volna az összehasonlítási alap, esetleg a hányatott sorsú homo superior-okról (X-Men 1-2.) is lehetne pár szót ejteni, de az aktuális filmet rendező Michael Morrissey bárminemű nagyságra vagy fantasztikumra ismeretlenként tekint. A centrális főhős-diagnózis mellett rossz környéken élő emberek minitablója is a kiszámíthatatlan realitásra voksoló „igazi hősfilmmé” avatja a művet, és kis költségvetésű pszichológiai tanulmányként új kihívóvá válik Kick-Ass és rokonai sarkában.