A mezőszemerei képzőművész igazi élőképeslapokat hozott szülőfalujából a budapesti Godot Galériába. A tárlat karénekes, kardöntögetős (szkanderezős) performansszal nyílik, hogy a kiállítótér közepén megelevenedő szemerei világ a festményeken folytatódjék, mélyüljön, a falakról áradjon szét. Hogy megtöltse a levegőt. A festészeti és rajzi elemeket ötvöző lírai víziókból ugyanis lustán tervezett jövő, mozdulatlan, fáradt jelen és elégő múlt gomolyog. A látomásos, fagyott pillanatokban ugyanakkor ezernyi történet bújik meg. A kert végében ágaskodó farkas ordít a felreppenő, glóriába vont galambra, a riadt parasztasszony jelenést lát a nádasban, a szántóvető imádságot mormolva, mintha olvasót pörgetne, úgy forgatja az ekevasat vasárnap. A vidéki polgármester elégedett donátorként tartja kezében a kiirtott tarló helyére álmodott multiplex makettjét. Az ég magasában villanyvezetékek cikáznak, helikopterek rotorja ront a kopár csöndbe.

Bukta Imre összetett technikával, egyszerűen fogalmaz. Érzelmekkel festi a dolgos, eseménytelen, sötét és hideg heteket, a mindennapok varázslatát. Képei a skandináv próza ízes, szikár mondataihoz hasonlók. Traktorgumikban tüzek égnek. A lángok, meg a szürke, olajzöld, gondterhelt, morcos ég őszibe fordítják a tájat. A feltűrt ingujjú munkások fáradtan ücsörögnek, az alkaron klasszikus börtöntetoválás villan, a motoros fűrész vállon pihen. Csend van, csak a tűz pattog. Bukta költészete ez a halk, érzékeny sercegés. A táj és a lélek finom vibrálása. A Nagypapa építette Barcikát című képen a talicska tekereg – történetesen úgy, ahogy Ed Templeton festményein a gondolatok, szavak. Az állványokat, póznákat borostyán futja be.

Amúgy a képeken ritka vendég a zöld. Lombtalan, szomorú, vagy kidőlt fákat látunk, az elmúlt nyár emlékének őrzőit. A csupasz ágak riadtan merednek az ég felé, föléjük pedig komor, szabályos sorokban villanyvezetékek magasodnak. A hit ad erőt, kedvet, nyugalmat a munkához. A Vasárnap nejlonszatyros, imádkozva szántó földművesének kertjében felsejlik a zöld pázsit, ami a fehérre vakolt házfallal és a piros tetőcseréppel, mint valami messzi szivárvány, trikolórt rajzol ki. A nádasban megjelenő Szűz Mária egy sávban élénkre színezi a kopár határt. Amúgy a szürke, a fekete, a mélylila, a barna és az elégő tűzvörös dominál. Dermesztő színek, megdermedt világ. A képek azt súgják: történt itt valami, történnie kellett, és fognak is még végbe menni fontos, vagy kevéssé fontos dolgok. Élet, életek. Ám mi az átalakulás egy ernyedt pillanatának vagyunk tanúi. A Barcikát építő munkáskezek éppen ejtőznek, Jézus biomézet kínál, a nagymama unokája pedig combja mellé ereszti Stihl-fűrészét a jól végzett fadöntés után. Ezzel is megvolnánk.

Bukta Imre tárlata egyénien beszéli el egy közösség mindennapjait. A vidéket, a falut, az ugart jeleníti meg. Rögben gyökerező, jólesően szürreális életképeslap. Szívhez szóló anzix egy messzinek hitt, mégis közeli világról. Egy olyan világról, ami jó, hogy még létezik, és az is jó, hogy hallunk még felőle. 

Bukta Imre Nagymama unokája című kiállítása a budapesti Godot Galériában tekinthető meg 2011. május 14-ig.