Kovács András Ferenccel beszélget Horváth Előd Benjamin from AKAPET on Vimeo.

PRAE.HU: Decemberben, a Látó szerkesztőségében arról beszélgettünk többek közt, hogy ki milyen költőket szeret, nem szeret. Te mondtál valamit, aminek nagyon megörültem, mert kicsit én is így érzem, hogy a költőknek muszáj szeretni mindjüket. Ezt kifejtenéd kicsit?

Igen, azt kellene még hozzátenni, hogy holt költőkről beszéltünk. Én igazából, amellett, hogy vannak kedvenceim, akik többször vissza-vissza térnek egy-egy félsorral, félszóval, metaforával, utalással vagy hódalattal vagy bármivel a versekben, ott arról beszéltem, és valóban ez a fontos, hogy ezekben a nagy ellentétpárokban gondolkodunk, hogy ha Kosztolányi, akkor Babits nem, vagy ha Kosztolányi, akkor Ady nem, ilyesmiről volt szó, vagy ha Babits igen, akkor József Attila nem, ilyenek nyilvánvalóan nincsenek, ezek kezdettől fogva rossz irodalomtörténészi megközelítések, mint az, hogy miért Csokonai és miért nem Berzsenyi, vagy miért Arany és miért nem Petőfi. Úgy látszik, az elme így gondolkodik, vagy az irodalomtörténet mindig ilyen ellentétekre hegyezte ki a történeteket, élettörténetileg is. Na most ez azért fontos, mert roppant gazdag a magyar költészet ,és tulajdonképpen a költőkön túl vagy a költőkön belül az kellene érdekeljen, hogy miként működtették a nyelvet, vagy hogyan írtak, azért, mert, hogy úgy mondjam, ez most nagyon populistán fog hangzani, de a legnagyobb magyar költő az a magyar nyelvi anyag, amivel ezek a költők, mondjuk Balassitól egészen Orbán Ottóig dolgoztak. És hát nyilvánvalóan lehetnek egy költőnek kisebb-nagyobb kedvencei, a minap például rámkérdeztek, hogy miért beszélek egyfolytában Weöres Sándorról, miért nem József Attiláról, de hát ez abszolút véletlen volt, beszélhettem volna éppen József Attiláról is, mindkettő nagyon fontos. Tehát minden olyan választás, amely még jobban behatárol, vagy amellyel be szeretnénk határolni magunkat olyan kizárólagosságokhoz vezet, amelyeket egy költő nem engedhet meg magának, abban az esetben, ha egy magyar költő a magyar nyelv, tehát a mindenkori magyar nyelv lehetőségeit tartja szem előtt. Ez lényegében a hagyomány, vagy a hagyományrendszerek feldolgozása, ezen csak nyerni lehet.

PRAE.HU: Téged olvasva mindenhol találkozunk a zenével, a zeneiséggel. Hol környezetként, hol tárgyként stb. Beszélnél erről, a zenével való viszonyodról?

Nagyon sajnálom, hogy tulajdonképpen egyetlen hangszeren sem játszottam soha, egyszer próbáltam dorombon, ez ment egy ideig, kolozsvári egyetemista koromban. Az volt, hogy Szatmárnémetiben, gyerekkoromban édesanyámnak volt egy ilyen rögeszméje, hogy amikor a Filharmóniában koncert volt, akkor engem mindig elvitt, nagyon kicsi voltam, amikor pedig megkérdezték, hogy én mi akarok lenni, akkor azt mondtam, hogy karmester, ez biztos volt, felálltam és vezényeltem. A zenét mindig szerettem, pontosan olyan fontos része volt az életemnek mint az, hogy jön a tavasz, vagy hogy mit művelnek a madarak az ágak között. A hangok valóban nagyon fontosak a költészetben, a zenében is. Na de én ezt komolyan gondoltam, és nagyon lényeges lett számomra a zene jelenléte az életemben. Amellett, hogy táncházba járó generáció voltunk, még a hetvenes évek kicsit erről szólt, a hetvenes-nyolcvanas évek, az is a zenének egy rétege, de például nagyon szeretem a középkori zenét, vagy a reneszánsz zenét, de nem nagyon tudnám szűkíteni ezt se, mert hát a jó zene, vagy ami hozzánk nagyon közel van és úgy ömlik át belénk, az nagyon-nagyon hasonlít ahhoz is akár, amit ihletnek szoktak mindközönségesen nevezni. Nagyon sokat segít az embernek. És ugye valamikor az volt a lényege a költészetnek, hogy dalra, muzsikára írtak szöveget. Ez Balassinál változott a magyar irodalomban, amikor megjelent az írott vers, tehát nem mindig volt énekelhető, a kései Balassitól errefelé. Még Mozart volt számomra mindig fontos, ő mindig valahol beúszik a szövegekbe is, Händel vagy Bach, de mindegy, a zene.

PRAE.HU: Szoktál zenét hallgatni munka közben?

Igen, kezdettől fogva, tehát a nyolcvanas évek első felétől, amikor írtam, mondjuk szonetteket írtam, szonettkoszorút próbáltam írni Michelangelóról, vagy nem tudom miről, nem sikerült különben, de közben zenét hallgattam, reneszánsz muzsikát, vagy Karl Orffnak a Carmina Buranáját, azután annak van az eredetije, ami még klasszabb, keményebb, még durvább, tehát nem az a stilizált. Szóval lehet zene mellett dolgozni, kétségtelenül, akár Bach mellett is, ha nem mélyül bele az ember túlságosan, a Jól hangolt zongorát például fel lehet ilyenkor tenni, Mozartot különösen, van például Mozarttól egy válogatásom, és ugye nem írok egyenesen gépbe verseket, az botorság volna, kézzel írom, legtöbbször eltépem a dolgokat, rakosgatom össze, és amikor odakerülök, hogy most be kell írnom a gépbe, de még ott is javítok rajta esetleg, akkor felteszem ezt a Mozartot, és mindig tudom, hogy a Figaro házasságának a nyitánya a legutolsó darab. Amikor annak vége van, addigra kész kell legyen a vers.

PRAE.HU: Az új köteted címe, a Bohócöröklét számomra kicsit olyan, hogy lehetne akár a KAF-összes címe is. Mintha egy létformát, életvitelt nevezne meg és nemcsak. Jól gondolom?

Igen, innen is közelíthető. A címadó vers egy szonett, ami ugye hódolat Fellininek, tehát nem véletlen a bohóc-öröklét kapcsolat sem, én ezt találó címnek éreztem, valóban, talán nem csak erre a kötetre, ami most jelent meg, hanem egy picit az egész dologra amit eddig próbáltam, így meg úgy, csinálni. A bohóc nagyon érdekes teremtménye istennek, mert egyszerre játékos és csöppet sem az, van a merev arcú bohóc, a mozgó arcú bohóc, a szomorú bohóc, a vidám bohóc, fekete bohóc, fehér bohóc. Az emberi létnek ezt a sokféle tarkaságát ugyanakkor ellentétekre lebontva nagyon jól példázza. Szerintem metaforikusan jó cím, meg hát benne van az öröklét is, ugye, milyen az az öröklét? Bohócöröklét. Persze nyilvánvalóan nem írhattam volna azt, hogy színházöröklét vagy színészöröklét vagy ripacsöröklét, hanem pontosan ez volt a megfelelő. Mindarra is amit eddig próbáltam csinálni, vagy gondoltam.

PRAE.HU: Egy bohócnak, ha már bohóc a világgal szemben, mennyire kell bohócnak lenni önmagával szemben?

Hát önmagával szemben az ember nem mindig, nem minden helyzetben bohóckodhat, tehát önmagával szemben a bohóc is szomorú, esetleg szigorú, esetleg melankólikus. A bohóclét ugye kifelé megy. Érdekes dolog, és ez megtapasztalhatóan érdekes, hogy nagyon jó verset írni, nagyon jó, ameddig megjelenik a kötet, jó korrektúrát javítani, de ami azután következik, az mindig a képviselete valaminek, amit megcsináltál, lehetséges, hogy már régen lezártad azt a periódust, a kötet, bármelyik kötet, így is, úgy is távolodik az embertől. Ami nem azt jelenti, hogy mostoha számára, hanem egy más dimenzióba megy át, már független tőle. A verssel is ez van általában. Tehát a kötet az maga a távolságtartás és a mély szomorúság. No de amikor ezt képviselni kell, fel kell tudni olvasni a verseket, színesen kell tudni beszélni róla, de akkor már valami olyasmiről beszélünk, ami megvan, ugye, tőlünk függetlenül. Ez is bohóckodás azért, mintha.

PRAE.HU: Lehet olyat mondani, hogy minden költő kicsit bohóc is?

Persze, hogy igen. Hát magában a költészetben, de ugye a költőben is rengeteg a hiúság, az artisztikum, a színészkedés, tehát én megkockáztatnám. Mondjuk egy olyan típusú költőről, mint Weöres Sándor, vagy egy olyan szomorú bohócról, mint a drága Szép Ernő, hát persze, picikét bohóc is, az allűrjeiben az, még egy Kosztolányi is, úgy érzem. Lehet mondani, éppen azért, mert a költészetnek, meg általában az írásnak az egyik meghatározója a játék szabadsága, tehát az, hogy játéktereket alakít ki az ember az illető szövegekben, ezek mind a szabadság és a játékra való képesség próbái, amennyiben ez a játék megvan, ebben az értelemben bohóc is kicsit minden költő.

PRAE.HU: Te játszol a nyelvvel, vagy a nyelv játszik veled?

Meg kell mondanom, hogy mind a kettő. Ez attól függ, hogy éppen mit írsz, mit szeretnél papírra vetni, kerülöm azt a szót, hogy mit szeretnél mondani, mert az ember mondani kimondottan nem akar semmit, valamit a világból meg akar éreztetni, a világi játékterekből, amikben létezünk. És van úgy, hogy azt hisszük, mi játszunk a nyelvvel, pedig közben a nyelv játszik velünk, tehát ez egy kicsit olyan délibábszerű játék is, nagyon érdekes, de hát ez a tétje az írásnak. Hagyni, hogy a nyelv csinálja helyettünk azt, amit mi már a lehetséges, legszebb semleges állapotban, amikor írunk, sem tudunk megcsinálni. Akkor a nyelv játszik velünk, akkor hagyni kell, hogy a nyelv működjön, a nyelv játssza el a hátralevő sorokat, mondjuk egy versben.

PRAE.HU: Sok versed köszöntés, emlékezés, és ezek mögött, vagy ezekben mindig vannak történetek.Történetek konkrét vagy nem konkrét helyekről, időkről, emberekről. Egy történet, ugye, lehet szép, csúf, megható, gyomorrontó, kellemes, vicces, szomorú, pimasz, tanulságos, bolondos, hosszú, rövid, borzongató, megváltó stb. Lehet a költészet és esetleg az élet célja a történet maga?

Hát a költészet maga egy metaforákban vagy metaforikusan elmondott történet. Ha nagyon aprópénzre vennők, akkor lehet történet is. Tulajdonképpen, és most ez nem pozitivista duma, de megegyezik a költők sorstörténetével vagy a költői pillanatok történetével. Az, hogy mennyire történet egy vers, vagy mennyire történet egy könyv, mindig érdekelt és foglalkoztatott, tulajdonképpen ez foglalkoztatott eddig olyan könyvekben mint a Jack Cole daloskönyve vagy az Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka, és ilyen lesz nyilvánvalóan a Caius Licinius Calvus minden verse és a Lázáry René Sándor összes műve is, tehát ezek történetek, van drámai részük is, és van epikus részük. Nem véletlen, hogy az utóbbi tíz évben egyik verses regény a másik után jelent meg, megint verses regényeket és eposzokat írnak, mondjuk én ilyesmire, azt hiszem, képtelen volnék, ez teljesen más agyat követel meg bizonyos szempontból. De a verses regényeknek divatja van kétségtelenül, és azok így mondják a történetet, én pedig a történetet a heteronímákkal, akkor nevezzük így, élettörténeteken keresztül mondom el, amiben lehetséges, hogy benne van az én élettörténetem is, de hát az ő történeteik is az én saját történeteimmel együtt.

PRAE.HU: Neked sok álneved van. Sok arcod, úgymond, akik írják a verseid. Költőként a világot szemlélve és élve számodra létfeltétel az, hogy több hangod, arcod legyen?

Azt hiszem, hogy igen. Ez egy ilyen bonyolult dolog volt nálam, talán csak arról volna szó, hogy most már azért jó volna elkezdeni megírni a színdarabjaimat vagy a drámáimat, mert mindig az foglalkoztatott, viszont annak ellenére, hogy színházi gyerek vagyok, mindig attól féltem a legjobban. Tehát ez a sokféle hang, ez a sokféle alakmás, ez lehetséges, hogy egy másik olvasatban valamiféle prelúdium néhány drámához, vagy néhány jó, teátrális színpadi műhöz, amit meg szeretnék majd írni. És valóban, neveltetésemnél, vagy sorsomnál fogva nekem fontos az, hogy több hangon és több alakban és több fantáziai alakban, mondjuk így, nem tudom minek nevezzem őket, szólaljak meg, mert sokféleképpen lehet megszólalni, és érdekes ezeknek a velem párhuzamos alakoknak a sorsa vagy annak a magja amit ők csináltak, néha olyan, mintha megegyezne az enyémmel, néha az én hangom hallatszik, néha pedig teljesen az övék. Én ezt igazán beállítani nem tudom. Ebben a nagy mester a portugál Fernando Pessoa volt, aki tényleg eléggé különböző heteronímákat talált ki, nagyon szigorúan, de már szinte a tudathasadás szélén csinálta. Én pedig inkább úgy érzem, hogy a színház, az alakítás, a feladat hajt engem, tehát a szerepjáték, a szereplés.

PRAE.HU: Van ennek köze a megértéshez és az őszinteséghez? Kellenek az arcok, hogy felismerhessük, megérthessük önmagunkat és másokat?

Igen. Kétségtelenül kellenek az arcok, ez most olyan közhelyesen hangzik, de ez egy kicsit olyan, kifordítva József Attilát, hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. Kellenek ezek az arcok, mert mindegyik arc mögül, ez a vicc, majdnem ugyanaz az arc néz az emberrel szembe és mégis az az egy arc van mögötte. Azt hiszem, ezek az arcok arra is jók, hogy sokkal könyörtelenebbül tudunk őszinték lenni a világ felé, vagy magunk felé is, tehát azért ez nem egyértelműen rejtőzködés vagy bujdosás a különféle arcok vagy maszkok mögött. A maszkok mögött lehet nagy sötét is, lehet nagy világosság is, lehet szomorúság is, lehet öröm is, lehet sokminden. Azt hiszem, kellenek. Engem mindig a sokféleség érdekelt mindenben, és hogyha az elején azt kérdezted, hogy hogyan lehet egyszerre választani mindent, és hogy a költészet az egészében érdekes, erre kérdeztél rá, én a világ sokféleségét valahogy ezzel a metaforával is, könyvekre kiterjesztett metaforával is próbáltam elmondani. Nagyon őszinte lehet lenni maszkok mögött is, és hazudni lehet maszk nélkül is.

PRAE.HU: Fel szoktad számolni és újra szoktad alkotni az arcaid, hogy újra megszólalhass, levegőhöz juss?

Időről időre jó. Annyi ilyen kitalált szerephelyzet vagy arc van, mindegyiknek megvan a maga története, ha már a történetekről is beszéltünk, időről időre vissza lehet térni hozzájuk. Nem hiszem, hogy például Jack Cole-tól mostanában valamit fel tudnék fedezni, de ha megszólal az emberben, akkor esetleg visszatérhet hozzá. Egyszer volt az, éppen az Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékánál, amikor visszatértem valamihez, mert úgy éreztem, hogy az első tizennégy vers, amit nagyon régen, tehát a kilencvenes évek közepén írtam, Baka István barátomnak, hogy ahhoz még hozzá kell tenni valamit, és külön könyvben ez így teljesebb, tehát a nemlétező, vagy a hátat fordító arc, ugye, és ez volt talán az egyetlen ilyen visszatérés. A többi most már nemigen látszik, volt egy olyan kísérlet is a Kavafisz lefordítatlan verseivel, vagy meg nem írt verseivel, mert pszeudo-kavafiszi költemények is vannak. Viszont most már kilencvenegytől íródik a Lázáry René Sándor, vagy redaktálodik, szoktam mondani kicsit viccesen, és tulajdonképpen kilecvennyolc-kilencvenkilencben a nagyja lejárt a Caius Licinius Calvusnak is, tehát egy olvasó generáció ezt már nem ismerheti, ezek úgy lettek egy kicsit „legendásak”, hogy nem jelentek meg kötetben, hanem időről időre közöltem őket, mondjuk a Calvus, az remélem, hogy jövő évig meg fog jelenni. Ez százötvenhat vers, huszonegy töredék, tehát most már ennek a műfordításából kevés van hátra. A Lázárynál meg vannak éves kihagyások, tehát ilyen szempontból a Lázáry állandó, akihez mindig vissza lehet nyúlni, újabb és újabb verseket redaktálni belőle, van ilyen. De ugyanakkor tudom, nem léphetünk be kétszer ugyanabba a versbe, illetve a versbe beléphetünk, ha nincs kész. Mindig idegenkedtem attól, hogy a „nagy”, „érett”, „bölcs” költő fogja magát, Szabó Lőrinc csinált ilyet, bár engem kiráz a hideg, és beleír, vagy átírja a fiatalkori verseit, amikor válogatásra kerül sor. Az már nem ugyanaz. Az már nem ugyanaz a folyó. Tehát kötetben már megjelent versbe, ilyen (idézőjelben mondom) ismertté lett vagy kanonizálódott versbe nincs miért belenyúlni. Egy versnek nemcsak a tökéletességei, hanem a tökéletlenségei is fontosak, nemcsak a látszólagos hibátlansága, hanem a látszólagos hibái is hozzátartoznak. Lehetséges, hogy a pillanat hibája, tehát az ember 1983-ban máshogy látta, 1993-ban, ha ugyanúgy látta, máshogy tudta megírni, ez egy mozgó valami, ez a szép benne, a költészetben.

PRAE.HU: Felolvasnál egy verset a kötetből?


Impromptu, Op. 50


hosszú a felhők futása
kurta az árnyak aluvása
hosszú az árnyak futása
kurta a felhők aluvása –

kerengő hold korsója földől
szemedből kóbor róka hörpöl
kifordul arcod őszi földből
mint néma kő a női ölből –

kurta az álmok tudása
hosszú az emlék vonulása
kurta az emlék tudása
hosszú az álmok vonulása –

mint néma kő a női ölből
kifordul arcod őszi földből
szemedből kóbor róka hörpöl
kerengő hold korsója földől –


kiömlő fény a szótlan ölből