Gavras műve ugyanis abszurdabb, kritikusabb és viccesebb, ugyanakkor agresszívabb, nyersebb és sötétebb is egyben. A Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon a Francia zátonyok szekció ékköve, de akár a Versenyfilmek sorában is megállta volna a helyét.

A pályafutását videoklip rendezőként kezdő elsőfilmes rendező furcsa párost választott főszereplőnek, hiszen viszonylag ritka, hogy két teljesen ellenszenves és taszító jellemű figuráért kell szorítanunk. A dolog valamiért működik, s ebben közrejátszik az újabb arcát megmutató, enyhén neurotikus lelki tanácsadót alakító Vincent Cassel; és a rémesen tehetséges vöröshajú-nyomi-osztálylúzert hozó Olivier Barthelemy is.


 

Utóbbi nap mint nap gúny és megvetés céltáblája, nemcsak focicsapatában, hanem garzonnyi méretű, zsúfolt családi fészkében is. Az egyik, anyjával és húgával lejátszott zűrös csetepaté után azonban Remy megszökik, otthonról és találkozik a szintén rőt szőrzetű Patrickkal. A rosszkedvű Remy szemtelenségét Patrick megvetéssel vegyes rokonszenvvel fogadja, és elhatározza, hogy megedzi a fiút. Itt aztán elindul minden, verekedések kiprovokálása, kisebbségek meggyalázása vagy lányok átverése és lenge légyottra való elcsábítása.


 

A két vörös hajú együtt azonban rájön, hogy nincs helyük a XXI. századi Franciaországban, így összefognak a világ ellen, hogy eljussanak a képzelt szabadság földjére. Útjuk azonban nem várt fordulatokat tartogat, ebben Remy önmagában megtalált messianizmusa is szerepet játszik.

Ezen trip alatt kapunk egy kis ízelítőt az új típusú nemzedék kínjaiból, melynek alfája és omegája a mindennapjaink fiataljait körbeölelő szájbertér facebookostul, WOW-ostól, mindenestül. A vörös haja miatt folyamatos szekálásoknak kitett Remy is jól „beszopódott” a rendszerbe, s amíg a való életben eleinte még elszenvedője mások kegyetlenkedésének, virtuális világában már közlékeny, sőt, még online barátnője is akad. Folyamatosan kapjuk az arcunkba a végleteket: a háttérbe vágyódás és a központi szerepért kívánkozás ambivalenciáját, a szexuális ismerkedés mindkét nem felé irányuló tapogatózásait és az abszurdság-komolyság határmezsgyéjén való táncolást is.



Ráadásul főhősünk Mephisto-szerű mentorával egyre galádabb gazemberségekbe bonyolódik, és a suli nyomingere folyamatosan változik át ámokfutóvá. Ez az a pillanat, ahol a Harcosok klubja analógia teljesen meghal, és átveszi a helyét valami egészen pesszimista hangulatú történet Gavras művében, amely továbbra is megtartja abszurditását, ám a fiú jövőképe miatt ijesztővé válik. Van azonban egy összetevő, ami ezeken a jeleneteken is átsegíti a nézőt, az pedig a zene. A kiváló muzikalitású direktor remekül válogatta össze a film muzsikáit, ráadásul az ezekre rímelő vágástechnikát nézve le sem tagadhatná, mivel szerezte gyakorlatát.


 

A film vége felé már teljesen eldurvulnak a dolgok a szent cél elérésének érdekében, s az eddig elnyomott rőt fiatalembertől már majdnem el is várjuk, hogy eleresszen egy-két „vörös hatalom” kiáltást masírozás közben a játszótéren. Csak úgy lazán utalva a Ku Klux Klán „fehér hatalom” jelszavára. Gavras azonban ennél érettebben kritizál, még ha az az érzésünk a film végére, hogy a „vörhenyesek” nemcsak kitaszítottak, de tényleg gonoszak is! Az eltorzult világrend ugyanis még rajtuk is túltesz, a rendező pedig ezt remekül tárja elénk. Ha nem rettenünk meg az olykor öncélú erőszak ábrázolásától, ezt értékelni is fogjuk.