Pénz és filozófia, művészet és udvari intrikák: Rosencrantz és Guildenstern nagyon is él, és kicsiny hazánkban még mindig, és újra, nagy aktualitással mutat rá a „jelentéktelenek” halálán keresztül minden nagy ívű történet visszásságára: a feláldozhatók avagy épp a feláldozhatatlanság paradoxonára. Hiszen nincsenek se fő-, se mellékszereplők, csak szerepek vannak, és szinte ez az egyetlen biztos pont: a szerep meghatározható, míg a játékról és a szabályokról, (azaz az életről, melyben a szerepeinket játsszuk) nem tudjuk, hogy mifélék, micsodák. Így aztán gyakran nem is marad más, mint dobálni a pénzérméket fifty-fifty eséllyel, fej vagy írás, de a valószínűségszámítás rendszeresen felborul, hiszen a valószínűségnek része a valószínűtlenség is: valószínűleg előbb-utóbb valószínűtlen dolgok fognak történni. Így eshet a pénzdarab kilencvenvalahányszor ugyanarra az oldalára („Új csúcs!”), mintha csak egy isteni ujj mutatna rá az esély vagy esélytelenség megváltoztathatatlanságára: a valószínűtlenség ugyanúgy eleve elrendelt mozzanat mindkét fél szempontjából, mint a jó eséllyel kiszámítható valószínűség.

A világ tehát kiszámítható. De a történet nem beszámítható. A világ működéséről értekezik a Rosencrantz és Guildenstern halott. Ezek szerint a világ elemei meghatározhatóak, megismerhetőek, de az egymáshoz való viszonyulásuk, valamint a bennük, köztük és körülöttük zajló történetek, az egész rendszer nem átlátható.

Mert mi van, ha a pénzdarab már hússzor, harmincszor, negyvenszer, ötvenszer stb., a fej oldalát mutatja feldobás után? Ki az a bolond, aki a valószínűségszámítás rendszere szerint ilyenkor újra és újra ne az írásra fogadna? Hiszen az esélyek egyre nagyobb és nagyobb arányban szólnak mellette. A valóság azonban szinte tudatosan termeli a valószínűtlenségeket, mintha csak ki- avagy megcsúfolni akarná a játékot és a szabályokat meglesni akarókat. Így ücsörög Ros és Guil, a két mindenkorszaki szaki, pénzérmét dobálva egymás mellett, és a vesztes és a nyertes egyaránt flegmán veszi tudomásul… Mit is? Hogy meghalunk?

Nos, a történetet sokan ismerik, mint minden történet, ez is ide fut ki, egyelőre azonban csupán veszteségeiket és nyereségeiket szemlélik némi közönnyel és cinizmussal, még a csodaszámba menő kilencvenvalahány fejre érkezés is csupán filozófiai eszmefuttatások pörgetéséhez nyújt elég ingerenciát. Milyen nagyszerű, hogy ilyen kicsinyes és pitiáner a világ! A színpadon tort ül a lét elviselhetetlen könnyűsége, Hamlet őrülete is csupán egy megfejtendő stratégiai talány saját túlélésünk szempontjából: röhögve, nagy hanggal kavarjuk a szart magunk körül, és próbáljuk mozgatni a szálakat, ami elég vicces a marionettbábuk részéről. Mindegy, a lényeg az illúzió: a létezés falára írt napi penzum, avagy az ideális szerepálom, amiből nem zökkent ki még a halál sem, hiszen magunkra szórjuk a mindennapok földrögeit, mozdulatról mozdulatra eltemetve magunkat. Ros és Guil még ezen is csak röhögnek, élcelődnek, filozofálnak: köszönik, jól vannak. Halottak.

Tom Stoppard kitűnő darabját vitte színre a Temesvári Csiky Gergely Színház Victor Ioan Frunză rendezésében. A meglehetősen hosszú előadást (több mint három órás) kiváló arányérzékkel valósította meg a társulat: a díszletek, a jelmezek, a figurák, az arcok, mintha csak egy lidércnyomásos, filozófiai rémmeseálomból pattantak volna elő. Nagyszerű rendezői fogások, színpadi ötletek és színészi gesztusok sorakoznak egymás mellett, oldva ezt a tragikomédia műfaja ellenére nem is olyan könnyű 180 percet. A díszletek, a jelmezek, a karakterek különböző korokat olvasztanak össze, ezzel is erősítve a darab, és (visszautalva) a Hamlet időtlen mondanivalóját. S ugyanezt építi a különböző korokba nyúló színjátszó hagyományok megidézése is: van itt a középkor férfinemű nőszínészeitől a csepűrágón keresztül a kortárs színjátszó hagyományokig minden.

Ez utóbbival kapcsolatban megjegyezném, hogy mostanában mintha trendi lenne ez az üvöltözős színjátszás. Sorozatban a harmadik véletlenszerű kortárs produkció, ahol egy-egy szereplő rendszeresen lekiabálja a fejem. Nem olyan jó ez, kérem, mint amilyen hatásos, tessenek inkább színészkedni és színészkedtetni, drága Rendező urak, sokkal jobban élveznénk. Ezt az egy bakit leszámítva zavartalan volt az élvezet, a két főszereplőt legalább annyira a szívembe zártam, mint Tim Roth-ot és Gary Oldman-t a vonatkozó tárgyú filmben, nem beszélve a színház a színházban bohóccsapat-különítmény karaktereiről. Hamlet figurája is unikum volt, az életszerűség és a karikatúra oly hőn kedvelt keveréke, amilyenek mindannyian vagyunk. Micsoda élet van Temesváron! Megkönnyeztem bele. Vastapssal köszöntöttük, búcsúztattuk őket.

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott

Rosencrantz: Katona László
Guildenstern: Balázs Attila
Színész: Bandi András Zsolt
Alfréd: Páll Gecse Ákos
Tragédiajátszók: Bonczidai Dezső, Vass Richárd, Tar Mónika, Nagy Sándor
Hamlet: Faragó Zénó
Ophelia: Tasnádi-Sáhy Noémi
Claudius: Kiss Attila
Gertrud: Szilágyi Ágota
Polonius: Kardos M. Róbert
Horatio: Aszalos Géza
Fortinbras: Kocsárdi Levente
Osrick: Páll Anikó Katalin
Laertes: Tankó Erika
Statiszták: Jivoin Ilie, Polonic Cristian, Lukács Imre

Díszlet- és jelmez: Andriana Grand
Zene: Cári Tibor
Dramaturg: Gyulay Eszter
Fordította: Vas István, Eörsi István
A zenekar tagjai: Sorina Anghelescu, Radu Guți, Călin Nanu

Rendezte: Victor Ioan Frunză

2011. április 12.
Thália Színház

A Temesvári Csiky Gergely Színház vendégjátéka
Határtalan Színházi Szemle