irodalom
2011. 04. 15.
Szellemi nekrofilok, vadmacsók a pók hálójában
interjú Farkas Péterrel
Farkas Péterrel frissen megjelent regénye, a Johanna kapcsán ültünk le beszélgetni. A valódi történelmi személy, Őrült Johanna figuráját felelevenítő-átértelmező kis terjedelmű kötet a Kreatúrához és a Nyolc perchez hasonlóan rengeteg kérdést vet fel, illetve számos "titkot" rejteget.
PRAE.HU: Kezdjük kicsit távolabbról! Amikor a nyolcvanas években Németországba költözött, különféle művészeti irányzatokkal került kapcsolatba. Mondhatjuk, hogy az összművészetiség váltotta fel az addig folytatott irodalmi életet? Mi volt az ASA és mit jelentett az Emberi Társulás a Szellemi Nekrofíliáért titokzatos nevű társaság?
1982-ben, amikor elmentem Magyarországról, igyekeztem megtalálni azt a szellemi közeget, amelyik számomra érdekes Németországban. Természetesen irodalmi irányokba próbáltam orientálódni, ahol, anélkül, hogy most értékelném az ottani dolgokat, engem személy szerint semmi nem fogott meg. Amit láttam, halálosan untatott. Így aztán másfelé kezdtem keresgélni, és pillanatok alatt kapcsolatba kerültem rettenetesen tanult és nyitott képzőművészekkel. Ezzel egyidejűleg alapvető problémáim keletkeztek az írással. Nyilvánvaló lett számomra, hogy az, amit eddig csináltam, az egyik pillanatról a másikra teljesen érdektelenné vált. Volt egy ilyen hagyományos tradicionális mániám, hogy az ember, ha írónak tekinti magát, akkor szakadatlanul írjon. Ebből következően állandó lelkiismeret-furdalásom volt, amikor nem írtam. Egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy számomra a képzőművészet egyfajta kiegészítő sportág. Ez elsősorban a fotóra meg a filmre vonatkozik. Kifejezetten összművészeti törekvéseim nem voltak, számomra természetes, hogy filmben és zenében is gondolkodom. A film számomra nagyon fontos médium a mai napig, alapvetően befolyásol. Foglalkoztam filmmel és zenével is, de nem wagneri összművészetiségről volt ott szó. Amit leírok, azt látom is. Sokak szerint ez elég rossz lehet nekem – sokszor rossz is. De ugyanakkor a szöveg szempontjából előnyösnek is tekinthető.
PRAE.HU: A Johanna két vezérmotívuma: Klaus Nomi különös hangulatú, Cold Song című zeneszáma, és egy magyarul nem olvasható elbeszélés, Adalbert Stifter Turmalinja. Ezek mellett a szöveg tele van különféle utalásokkal, festményleírásokkal. Hogyan szervesülnek ezek a motívumok a szövegbe: kiegészítik, illusztrálják azt, vagy hipertext módjára párhuzamos világoknak tekintendők?
Klaus Nomi hallatlanul érdekes figura volt számomra. ’82-ben halt meg, kb. egy évre rá, hogy elmentem Magyarországról. Maga a személy, a sorsa valahogy kapcsolódik a Johannához. A bestiális vég szempontjából mindenképpen – AIDS-ben halt meg, akkor, amikor még nem tudták, mi az. Az én első barátaim ’83-’84 táján haltak meg AIDS-ben, s ez akkor valami olyasmi volt az emberek számára, akár a pestis. Senki sem tudta, mitől van az, hogy egyszerűen - képletesen és szó szerint is - szétrohadt előtted egy ember. Klaus Nomi motívumát úgy képzelem, mint a gyerekkoromban használt iskolai papírcsíkokat. Szőttesszerűen elbújtatott, kibukkanó szálak, amelyek ettől függetlenül mindvégig jelen vannak a történetben. Az ember egyszer alámegy, egyszer fölémegy a főszálnak.
Adalbert Stifter Turmalinja, ahol hasonló a Johannáéhoz a sztori, abszolút osztrák, jó kis aberrált történet. Megjelenik egy kislány, akit fogva tart az apja, nem lehet pontosan tudni, hogy mi történt korábban. A fogság és a fogva tartott nő motívuma beépült a Johanna-történetbe. A három nő sorsa - a Turmalin főhőse, Johanna és Johanna lánya - állandóan egymásba ér, összefonódik.
PRAE.HU: Akár történelmi regényként olvassuk a Johannát, akár másként, mindenképp feltűnik, hogy azzal az emberrel azonosul, aki a beolvaszthatatlan figurát, magát a „határon-létet” személyesíti meg. Akit nem értenek, félremagyaráznak, kiközösítenek. Miért vonzódik ehhez a figurához?
Írás közben, amennyire tehetem, azonosulok szereplőimmel. Nem tudom, mennyiben tekintsem ezt pozitív vagy negatív tulajdonságnak, de az átlagnál valószínűleg nagyobb együttérző képességgel vagy készséggel rendelkezem. Amikor az ÉS-ben nemrég megjelent egy nyilvánvalóan jó szándékú írás a Kreatúráról, azzal a címmel, hogy A másik teste?, akkor automatikusan azt válaszoltam rá: Nem, az enyém! És hogyha valaki úgy gondolja, hogy a „másik teste” az, amiről írok, akkor valamit félreértett. Vagy az én hibámból, vagy a sajátjáéból. Ha úgy tetszik, ezek a szövegek abszolút személyes szövegek.
PRAE.HU: Érdekes, hogy a személyességet említi. Számomra úgy tűnt, ez a komponens szándékosan háttérbe van szorítva, mintha üvegfalon át nézné az elbeszélő a történetet és a személyeket. Ami igazán sokkoló, az a szövegbe emelt vizualitás, a brutális képek hatása. Hogy talált rá Őrült Johannára?
Ha túl személyes lennék, nem tudnám megírni a történetet. Az üvegfalra szükségem van.
Ha jól emlékszem, 20-25 éve a rádióban hallhattam valamit Johannáról, én a szerelmi őrületre és a nekrofíliára figyeltem föl, ezek a hívószavak figyelmeztettek. Megragadt bennem, hogy létezik ez a figura, és aztán elkezdtem utánanézni, ki lehet az. Rengeteg félreértés kapcsolódik Johannához. A történelemre visszatérve: a történetiség természetesen másodlagos szerepet játszik csupán, engem nem is ez érdekelt, hanem a figura, a mai korból nézve történelminek mondott Johanna általános figurája. Az más lapra tartozik, hogy a történelmi tények sokat segítettek az írásban, mert abszurdabbat, bestiálisabbat, degeneráltabbat magam sem tudtam volna kitalálni, elképzelni. Az eddigi szövegekben is önzően használom a tényeket, ott „ferdítem”, ott hívom segítségül a történelmet, ahol én akarom. Johanna esetében is - a mai „celebekhez” hasonlóan – az számít érdekesnek, ami degeneráció. Állandóan azt emelik ki vele kapcsolatban, hogy nekrofil, homoszexuális meg biszexuális vagy nimfomán. Szerencsétlenre mindenfélét ráfogtak, miközben feltehetőleg teljesen normális, intelligens, autonóm nő volt, akit egy vadmacsó degenerált társadalom tönkrevágott. Erről szól az én történetem.
PRAE.HU: Hogyan viszonyul a történelemhez? A fragmentumszerűség vagy a mozaikdarabokból összeálló egész vonzza? Van-e analógia az internetes kiegészítések és a történet közti párbeszéd, és a történelmi epizódok egymáshoz kapcsolása között?
18 éves koromban úgy képzeltem, hogy 1000 oldalas könyveket fogok írni és legkésőbb 21 éves koromban nagyobb leszek, mint Thomas Mann… na, ezek nem történtek meg, igaz, ez nem okozott nagyobb problémát nekem. A hagyományos, klasszikus, lineáris történetmondás számomra halálosan unalmas. Hol elcsodálkozom, hol meghökkenek, többnyire nem értem, hogy mi késztethet egy írót arra, hogy - mint pl. az amerikaiak - 1000 oldalas regényeket írjanak. Ezek természetesen szakmai szempontból fontosak lehetnek, de irodalomtörténetileg érdektelenek. Az irodalom valahol a Kafka-, Proust-, Joyce-vonalat mind a mai napig nem lépte át. A Gólem esetében, mikor hirtelen megjelent egy új eszköz, ami lehetővé tette, hogy az irodalom elszakadjon a linearitástól, vagy legalábbis úgy csináljon, örömmel éltem az adódó lehetőségekkel. Ha arra gondolunk, hogy az emberi agy sem lineárisan működik, belátható, miért fontos a hipertext mint módszer. Hagyományosan elmesélni egy történetet – mi köze van ennek a valósághoz?
A kísérletezés a nem-linearitással természetesen kudarcra van ítélve. A zenében létezik többszólamúság, a szövegben viszont nem tudok egyidejűleg tizenkét hangot megszólaltatni, akkordokban játszani. Ennek ellenére ezzel kísérletezem mind a mai napig. Ha ez zsákutca, az sem baj, a tudomány, a művészet már megmutatta, hogy ami ma zsákutca, holnapra talán már nem az. Vagy át lehet törni a falakat, és úgy lehet továbbmenni.
A fragmentálódás írói alkat függvénye. Másképp lélegzik egy mai író, mint egy száz évvel ezelőtti. Sem az idő nincs meg a nagyepikus gesztushoz - mikor vagy hol írnánk, olvasnánk ezeket az ezeroldalas regényeket? Tüdőszanatóriumban? Sem kedv, és az agy is másképpen jár. Az irodalmárok egy kicsit alábecsülik, hogy ezek az új médiumok mekkora hatással vannak és lesznek az irodalomra, a legalapvetőbb gondolkodási folyamatokra.
PRAE.HU: Mi a célja a szövegekhez rendelt internetes oldalaknak és segédszövegeknek? Kiegészítik a nyomtatott regényt, megfejtést kínálnak, vagy másfajta értelmezéshez segítenek, mint a nyomtatott kötet?
Elég rossz memóriám van, egy idő után elfelejtem, hogy mit miért írtam. Tehát először belső használatra készültek a jegyzetek. Azután viszont rájöttem, hogy a források olyanok, mint a közhelyszámba menő történet a pókról és a hálójáról: a pókot is jobban lehet vizsgálni, ha a hálóját vizsgáljuk. Bizonyos fokig ez, a kiegészítések közzététele, a hálóhoz tartozik.
És persze a szöveg, a motívumok megnyitása, tessék továbbgondolni, továbbmenni. Az olvasásban az a legfontosabb pillanat, mikor az ember két sor között fölnéz, és nem az, amikor betűzi a szöveget. Aztán az ember sok forrásból dolgozik, lehetetlen mindent idézőjelezni… Hogy valamennyire sportszerű legyek, megadom az idézetek helyét. (Bár nálam nem sportszerűtlen, ha valaki a forrás megjelölése nélkül emel be szövegeket. Ez a copyright körüli kavarás számomra naiv vita, hiszen az emberiség történetének 10. leírt mondatától már nincs eredetiség, csak ismétlés.) Ha meg nagyképűen szeretnék fogalmazni, akkor én a magam filológusa vagyok. És titokban abban reménykedek, hogy az emberek továbbmennek, továbbjátszanak. Ugyanakkor semmi pedagógiai célom nincs ezzel. Milyen jó, hogy ezeket a szövegeket meg lehet nyitni, milyen jó, hogy van erre egy eszköz, az internet. Az internet olyan, ahogyan használjuk: hülye vagy intelligens.
PRAE.HU: Hogyan kapcsolódik egy ennyire szélsőséges korszakban játszódó történet a jelenhez? Fontos-e a történetek átélhetősége?
A kor, a most-idő persze a leghétköznapibb szinten is belejátszik minden történetbe.A kor persze belejátszik minden történetbe. Amikor a Johannában szereplő páterről írtam, kerestem hozzá egy arcot. Állandóan Joseph Fritzl jutott eszembe. Kinyomtattam az arcképét egy A/4-es papírra és az ő arcát "másoltam rá" a páter arcára.
A '80as évek közepén írtam egy szöveget. Én mindig éjszaka dolgoztam, akkor is így volt. Egy tér mellett laktam és egy éjjel nagyon kellemetlen kiáltásokat és tompa puffanásokat lehetett hallani. Nem figyeltem különösebben rájuk, ezek egyszerűen beleíródtak a szövegembe. És kiderült, hogy megöltek egy lányt, másnap reggel le volt zárva a tér, kérdezték, hogy hallottam-e valamit. Mondtam nekik, hogy szinte percre pontosan meg tudom mondani, hogy én mikor hallottam zajt, ugyanis pontosan tudom, hogy mikor kezdtem el az írást, kb. tudom azt is, hogy milyen sebességgel írok. A külvilág tehát akarva, akaratlanul folyamatosan beleszivárog a szövegbe.
1982-ben, amikor elmentem Magyarországról, igyekeztem megtalálni azt a szellemi közeget, amelyik számomra érdekes Németországban. Természetesen irodalmi irányokba próbáltam orientálódni, ahol, anélkül, hogy most értékelném az ottani dolgokat, engem személy szerint semmi nem fogott meg. Amit láttam, halálosan untatott. Így aztán másfelé kezdtem keresgélni, és pillanatok alatt kapcsolatba kerültem rettenetesen tanult és nyitott képzőművészekkel. Ezzel egyidejűleg alapvető problémáim keletkeztek az írással. Nyilvánvaló lett számomra, hogy az, amit eddig csináltam, az egyik pillanatról a másikra teljesen érdektelenné vált. Volt egy ilyen hagyományos tradicionális mániám, hogy az ember, ha írónak tekinti magát, akkor szakadatlanul írjon. Ebből következően állandó lelkiismeret-furdalásom volt, amikor nem írtam. Egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy számomra a képzőművészet egyfajta kiegészítő sportág. Ez elsősorban a fotóra meg a filmre vonatkozik. Kifejezetten összművészeti törekvéseim nem voltak, számomra természetes, hogy filmben és zenében is gondolkodom. A film számomra nagyon fontos médium a mai napig, alapvetően befolyásol. Foglalkoztam filmmel és zenével is, de nem wagneri összművészetiségről volt ott szó. Amit leírok, azt látom is. Sokak szerint ez elég rossz lehet nekem – sokszor rossz is. De ugyanakkor a szöveg szempontjából előnyösnek is tekinthető.
PRAE.HU: A Johanna két vezérmotívuma: Klaus Nomi különös hangulatú, Cold Song című zeneszáma, és egy magyarul nem olvasható elbeszélés, Adalbert Stifter Turmalinja. Ezek mellett a szöveg tele van különféle utalásokkal, festményleírásokkal. Hogyan szervesülnek ezek a motívumok a szövegbe: kiegészítik, illusztrálják azt, vagy hipertext módjára párhuzamos világoknak tekintendők?
Klaus Nomi hallatlanul érdekes figura volt számomra. ’82-ben halt meg, kb. egy évre rá, hogy elmentem Magyarországról. Maga a személy, a sorsa valahogy kapcsolódik a Johannához. A bestiális vég szempontjából mindenképpen – AIDS-ben halt meg, akkor, amikor még nem tudták, mi az. Az én első barátaim ’83-’84 táján haltak meg AIDS-ben, s ez akkor valami olyasmi volt az emberek számára, akár a pestis. Senki sem tudta, mitől van az, hogy egyszerűen - képletesen és szó szerint is - szétrohadt előtted egy ember. Klaus Nomi motívumát úgy képzelem, mint a gyerekkoromban használt iskolai papírcsíkokat. Szőttesszerűen elbújtatott, kibukkanó szálak, amelyek ettől függetlenül mindvégig jelen vannak a történetben. Az ember egyszer alámegy, egyszer fölémegy a főszálnak.
Adalbert Stifter Turmalinja, ahol hasonló a Johannáéhoz a sztori, abszolút osztrák, jó kis aberrált történet. Megjelenik egy kislány, akit fogva tart az apja, nem lehet pontosan tudni, hogy mi történt korábban. A fogság és a fogva tartott nő motívuma beépült a Johanna-történetbe. A három nő sorsa - a Turmalin főhőse, Johanna és Johanna lánya - állandóan egymásba ér, összefonódik.
PRAE.HU: Akár történelmi regényként olvassuk a Johannát, akár másként, mindenképp feltűnik, hogy azzal az emberrel azonosul, aki a beolvaszthatatlan figurát, magát a „határon-létet” személyesíti meg. Akit nem értenek, félremagyaráznak, kiközösítenek. Miért vonzódik ehhez a figurához?
Írás közben, amennyire tehetem, azonosulok szereplőimmel. Nem tudom, mennyiben tekintsem ezt pozitív vagy negatív tulajdonságnak, de az átlagnál valószínűleg nagyobb együttérző képességgel vagy készséggel rendelkezem. Amikor az ÉS-ben nemrég megjelent egy nyilvánvalóan jó szándékú írás a Kreatúráról, azzal a címmel, hogy A másik teste?, akkor automatikusan azt válaszoltam rá: Nem, az enyém! És hogyha valaki úgy gondolja, hogy a „másik teste” az, amiről írok, akkor valamit félreértett. Vagy az én hibámból, vagy a sajátjáéból. Ha úgy tetszik, ezek a szövegek abszolút személyes szövegek.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
Fotók: Árvai András
PRAE.HU: Érdekes, hogy a személyességet említi. Számomra úgy tűnt, ez a komponens szándékosan háttérbe van szorítva, mintha üvegfalon át nézné az elbeszélő a történetet és a személyeket. Ami igazán sokkoló, az a szövegbe emelt vizualitás, a brutális képek hatása. Hogy talált rá Őrült Johannára?
Ha túl személyes lennék, nem tudnám megírni a történetet. Az üvegfalra szükségem van.
Ha jól emlékszem, 20-25 éve a rádióban hallhattam valamit Johannáról, én a szerelmi őrületre és a nekrofíliára figyeltem föl, ezek a hívószavak figyelmeztettek. Megragadt bennem, hogy létezik ez a figura, és aztán elkezdtem utánanézni, ki lehet az. Rengeteg félreértés kapcsolódik Johannához. A történelemre visszatérve: a történetiség természetesen másodlagos szerepet játszik csupán, engem nem is ez érdekelt, hanem a figura, a mai korból nézve történelminek mondott Johanna általános figurája. Az más lapra tartozik, hogy a történelmi tények sokat segítettek az írásban, mert abszurdabbat, bestiálisabbat, degeneráltabbat magam sem tudtam volna kitalálni, elképzelni. Az eddigi szövegekben is önzően használom a tényeket, ott „ferdítem”, ott hívom segítségül a történelmet, ahol én akarom. Johanna esetében is - a mai „celebekhez” hasonlóan – az számít érdekesnek, ami degeneráció. Állandóan azt emelik ki vele kapcsolatban, hogy nekrofil, homoszexuális meg biszexuális vagy nimfomán. Szerencsétlenre mindenfélét ráfogtak, miközben feltehetőleg teljesen normális, intelligens, autonóm nő volt, akit egy vadmacsó degenerált társadalom tönkrevágott. Erről szól az én történetem.
PRAE.HU: Hogyan viszonyul a történelemhez? A fragmentumszerűség vagy a mozaikdarabokból összeálló egész vonzza? Van-e analógia az internetes kiegészítések és a történet közti párbeszéd, és a történelmi epizódok egymáshoz kapcsolása között?
18 éves koromban úgy képzeltem, hogy 1000 oldalas könyveket fogok írni és legkésőbb 21 éves koromban nagyobb leszek, mint Thomas Mann… na, ezek nem történtek meg, igaz, ez nem okozott nagyobb problémát nekem. A hagyományos, klasszikus, lineáris történetmondás számomra halálosan unalmas. Hol elcsodálkozom, hol meghökkenek, többnyire nem értem, hogy mi késztethet egy írót arra, hogy - mint pl. az amerikaiak - 1000 oldalas regényeket írjanak. Ezek természetesen szakmai szempontból fontosak lehetnek, de irodalomtörténetileg érdektelenek. Az irodalom valahol a Kafka-, Proust-, Joyce-vonalat mind a mai napig nem lépte át. A Gólem esetében, mikor hirtelen megjelent egy új eszköz, ami lehetővé tette, hogy az irodalom elszakadjon a linearitástól, vagy legalábbis úgy csináljon, örömmel éltem az adódó lehetőségekkel. Ha arra gondolunk, hogy az emberi agy sem lineárisan működik, belátható, miért fontos a hipertext mint módszer. Hagyományosan elmesélni egy történetet – mi köze van ennek a valósághoz?
A kísérletezés a nem-linearitással természetesen kudarcra van ítélve. A zenében létezik többszólamúság, a szövegben viszont nem tudok egyidejűleg tizenkét hangot megszólaltatni, akkordokban játszani. Ennek ellenére ezzel kísérletezem mind a mai napig. Ha ez zsákutca, az sem baj, a tudomány, a művészet már megmutatta, hogy ami ma zsákutca, holnapra talán már nem az. Vagy át lehet törni a falakat, és úgy lehet továbbmenni.
A fragmentálódás írói alkat függvénye. Másképp lélegzik egy mai író, mint egy száz évvel ezelőtti. Sem az idő nincs meg a nagyepikus gesztushoz - mikor vagy hol írnánk, olvasnánk ezeket az ezeroldalas regényeket? Tüdőszanatóriumban? Sem kedv, és az agy is másképpen jár. Az irodalmárok egy kicsit alábecsülik, hogy ezek az új médiumok mekkora hatással vannak és lesznek az irodalomra, a legalapvetőbb gondolkodási folyamatokra.
PRAE.HU: Mi a célja a szövegekhez rendelt internetes oldalaknak és segédszövegeknek? Kiegészítik a nyomtatott regényt, megfejtést kínálnak, vagy másfajta értelmezéshez segítenek, mint a nyomtatott kötet?
Elég rossz memóriám van, egy idő után elfelejtem, hogy mit miért írtam. Tehát először belső használatra készültek a jegyzetek. Azután viszont rájöttem, hogy a források olyanok, mint a közhelyszámba menő történet a pókról és a hálójáról: a pókot is jobban lehet vizsgálni, ha a hálóját vizsgáljuk. Bizonyos fokig ez, a kiegészítések közzététele, a hálóhoz tartozik.
És persze a szöveg, a motívumok megnyitása, tessék továbbgondolni, továbbmenni. Az olvasásban az a legfontosabb pillanat, mikor az ember két sor között fölnéz, és nem az, amikor betűzi a szöveget. Aztán az ember sok forrásból dolgozik, lehetetlen mindent idézőjelezni… Hogy valamennyire sportszerű legyek, megadom az idézetek helyét. (Bár nálam nem sportszerűtlen, ha valaki a forrás megjelölése nélkül emel be szövegeket. Ez a copyright körüli kavarás számomra naiv vita, hiszen az emberiség történetének 10. leírt mondatától már nincs eredetiség, csak ismétlés.) Ha meg nagyképűen szeretnék fogalmazni, akkor én a magam filológusa vagyok. És titokban abban reménykedek, hogy az emberek továbbmennek, továbbjátszanak. Ugyanakkor semmi pedagógiai célom nincs ezzel. Milyen jó, hogy ezeket a szövegeket meg lehet nyitni, milyen jó, hogy van erre egy eszköz, az internet. Az internet olyan, ahogyan használjuk: hülye vagy intelligens.
PRAE.HU: Hogyan kapcsolódik egy ennyire szélsőséges korszakban játszódó történet a jelenhez? Fontos-e a történetek átélhetősége?
A kor, a most-idő persze a leghétköznapibb szinten is belejátszik minden történetbe.A kor persze belejátszik minden történetbe. Amikor a Johannában szereplő páterről írtam, kerestem hozzá egy arcot. Állandóan Joseph Fritzl jutott eszembe. Kinyomtattam az arcképét egy A/4-es papírra és az ő arcát "másoltam rá" a páter arcára.
A '80as évek közepén írtam egy szöveget. Én mindig éjszaka dolgoztam, akkor is így volt. Egy tér mellett laktam és egy éjjel nagyon kellemetlen kiáltásokat és tompa puffanásokat lehetett hallani. Nem figyeltem különösebben rájuk, ezek egyszerűen beleíródtak a szövegembe. És kiderült, hogy megöltek egy lányt, másnap reggel le volt zárva a tér, kérdezték, hogy hallottam-e valamit. Mondtam nekik, hogy szinte percre pontosan meg tudom mondani, hogy én mikor hallottam zajt, ugyanis pontosan tudom, hogy mikor kezdtem el az írást, kb. tudom azt is, hogy milyen sebességgel írok. A külvilág tehát akarva, akaratlanul folyamatosan beleszivárog a szövegbe.
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Benedek Anna --
További írások a rovatból
irodalom
Gerőcs Péter Szembenézni a tehetségtelenségünkkel kötetének bemutatója az Őszi Margón
irodalom
A Könyvfesztiválon Pierre Assouline-t kérdezték a Goncourt-díjról
irodalom
Bemutatták a Sir Gawain és a zöld lovag legújabb fordítását
Más művészeti ágakról
film
Katarina Stanković Neptun vihara és Ida Marie Gedbjerg Az elveszett Mozi könyv című alkotása a 21. Verzió Filmfesztiválon
