Ha a rendező, Philipp Harnoncourt (a karmester fia) abban látja Händel Rodelindájának nagyságát, hogy elmenne a cselekménye egy mai maffiatörténetnek is, attól még (még ha igaza is van) nem igazán jutott közelebb az operához. Főleg ilyen színrevitellel nem, amin tulajdonképpen az ember elnézően, ugyanakkor csodálattal tud mosolyogni, ha túllépett a felháborodásán, majd letargiáján. Ugyanis csodálatraméltó, hogy valaki ilyen naivan és gátlás nélkül felfűz egy majdnem négyórás előadást a legérdektelenebb közhelyekre. Még az a szerencse, hogy minden felháborodást, letargiát és elnéző mosolyt felülír, a zenészstáb: Nicolaus Harnoncourt a zenekarával és az énekesek.

A színen hatalmas forgatható betonmonstrum, neonlámpák és fitneszgép, mobiltelefon és dobozos sör. Nem látni ilyesmit túl gyakran mostanában? Az agresszív, trónkövetelő Grimoaldo fitneszgépen edzi testét. Az eltűnt király csalódott húga (Malena Ernman énekli, és igazán nagyszerűen) pedig mérgében kirúgja a kedvesét, lehúzza az ária közben annak ágyneműjét, földhöz vágja a pizsamáját. S még sorolhatnánk az igen könnyen megfejthető és széttartó ötleteket, amiket az este láthattunk. Ha legalább egy momentumon gondolkozni kellett volna, hogy vajon mit is akar jelenteni! Viszont nagyon dicséretes, hogy a händeli koloratúrákat ebben a produkcióban is sokszor kifejezetten szellemesen próbálták valami színpadi tettnek, mozgásnak megfeleltetni. Így például félelemből adódó remegésnek, szerelmi élvezetnek vagy éppen kulcscsörgetésnek, ahogy Unulfo, a trónjáról letaszított egyelőre ex-uralkodó barátja teszi. Matthias Rexroth, rendkívül jó figurát formál ebből a Händel által utólag beleírt szerepből, hatalmas erőt képvisel mozgékonyságával, humorával és persze hangjával.

Mondják, hogy a Rodelinda Händel egyik legkidolgozottabb, legkülönlegesebb operája, például mert a karaktereket oly sokoldalúan ábrázolja a szerző. És ha mindez nem lenne elég, e sokoldalú figuráknak minden érzelemváltozására ária következik, így hallhatunk egy este alatt vagy ötvenet. Akár egy szereplőtől egymás után többet, egymással szögesen ellentéteset – és ebben az ellentétben áll a lényeg. Mert ha egyszer a letargiát bosszúvágy követi, azt el kell énekelni azon nyomban.

Ezt az ellentétet tudják a Theater an der Wien produkciójának énekesei olyan nagyvonalúan kivitelezni. A hűséges címszereplőt játszó Danielle de Niese levegős és nehézkes kezdés után mintha beéneklődött volna, és egy kis idő elteltével már igazán álomszépen énekel. Az intenzitás sose hiányzott, pillanatra nem szűnő jelenléttel és szépséggel játssza be a színpadot. Valóban, végig hű feleség, s az érzelmek és indulatok széles spektrumát járja be, amit mindkét felvonás végére a halottnak hitt, majd előkerült férjjel való éteri kettős koronáz. Először a fájdalmas búcsúé (a gonosz erők elválasztják ugyanis a házaspárt), másodszor a boldog szerelmeseké.

A férjet, a trónjáról letaszított Bertaridót, Bejun Mehta kontratenor énekli virtuozitással és érzékenységgel. Nagyon is kiemelt pillanat, mikor realizálja, hogy halálhírét keltették, amolyan hinni nem akaró, elhaló, sápadt hangon (aki szerint nincs sápadt hang, hallgassa meg őt). Kurt Streit, a zsarnok trónbitorló Grimoaldo megtestesítője, hihetetlen kárörvendésre, bosszúra képes, így annál szebb, mikor még ez a megtestesült gonoszság elénekli meglepően szívszorító, csalódott áriáját. A Concentus Musicus Wien zenekar pedig ugyanilyen finomsággal, érzékenységgel vagy éppen kirobbanó erővel kíséri az énekeseket, s nem utolsó sorban egybetartja az előadást.

Georg Friedrich Händel: Rodelinda

Rodelinda: Danielle de Niese
Bertarido: Bejun Mehta
Grimoaldo: Kurt Streit
Garibaldo: Konstantin Wolff
Eduige: Malena Ernman
Unulfo: Matthias Rexroth
Flavio: Luis Neuhold
Flavio barátja: Angelo Margiol

Díszlet: Herbert Murauer
Fény: Bernd Purkrabek
Koreográfia: Thom Stuart

Zenekar: Concentus Musicus Wien

Karmester: Nikolaus Harnoncourt
Rendező: Philipp Harnoncourt

Bemutató: 2011. március 20.
Theater an der Wien, Bécs