Submarino (2010)

Vinterberg végre azt csinálja, amihez ért. Miután megrendezte minden idők egyik legerőteljesebb, mai napig revelációként ható dán filmdrámáját, a Születésnapot, intenzív önkeresésbe kezdett. Először A végső megoldás: Szerelemmel állt elő, amely művészfilmnek közhelyes, sci-fi-thriller hibridnek pedig nevetségesen inkonzisztens volt. Majd az alulértékelt, félreértett Amerika-parabolájával, a Kedves Wendy!-vel folytatta, amely egyben a scriptet jegyző Trier Amerika-trilógiájának szatirikus befejező darabjának is tekinthető. E két nemzetközi koprodukció angol nyelven és angol ajkú színészekkel forgott kudarcának hatására 2007-ben egy vérszegényre sikerült komédiával (En mand kommer hjem) tért vissza szülőhazájába, és végül a zsigeri sorstragédiákkal teletűzdelt Submarinoval helyezkedett vissza a kritikusok kegyeibe.

A Submarino kétszálú története egy testvérpár önpusztító életútjának szikár, minimalista hangvételű portréja: Nick (Jakob Cedergren) és öccse (az ő nevére nem derül fény, Peter Plaugborg játssza) sztorijának fonalát kiskorukban vesszük fel. Otthon tengetik napjaikat, Martin nevű kisöccsükre vigyázva, alkoholista anyjuk, ha nagy néha haza is tér hozzájuk, csak öntudatlanul maga alá vizel. A két testvér, ha kell, babakaját lop, alkalomadtán pedig anyjuk Martiniját csenik el, hogy némi alkohollal és bulizással oldják magányukat, miközben kistestvérük a szomszéd szobában bömböl. Az egyik ilyen groteszk party törvényszerűen torkollik tragédiába, amit a két testvér felnőttkorára sem tud kiheverni: Nickből bárminemű emberi párkapcsolatra alkalmatlan, dühkitörésektől szenvedő alkoholista válik, öccse pedig drogfüggő, aki dealerkedni kezd, hogy legalább a kajára valót össze tudja kaparni fiának.

A film egyik nagy erénye önmegtartóztató szerkesztésmódja, amely nem ütközteti, hanem éppen csak súroltatja a két történetszálat, miközben némán felsorolja azokat az apró, banális eseményeket, amik szimplán távol tarthatnak egymástól két fivért. Az első felvonás a már jól ismert lecsúszás-sztorit mondja fel, beszédes élethelyzetekkel, minimálra fogott dialógokkal. Habár a már a startvonalon elfuserált életek egyre mélyebbre süllyedésének íve kiszámítható, és emiatt néha irritálóan egynemű és depresszív, a Submarino mégis következetesen a melodrámán innen tartja történetét, sikerrel kerülve el a sztori szentimentális buktatóit.

A második félidő jóleső humanizmussal, visszafogott emóciókkal, és fordulatos cselekményszövéssel kárpótol mindenért, közelebb engedve a kiskoruktól szenvedésre determinált karakterekhez – köszönhetően többek között az egyik legszürreálisabb dán filmből, a Borzasztó boldogból ismerős Jakob Cedergren alakításának, aki erőteljes fizikai jelenléte mellett képes megjeleníteni Nick törékenységét, hezitálását és vehemenciáját is.

A két testvér ingadozásaiba, gyötrődéseibe bepillantó karaktertanulmányok, az egyszerre csábítóan festői, mégis taszítóan sivárnak ható dán utcák portréja, a kerettörténet közérthető, mégis szolid, megváltás felé haladó szimbolizmusa, és az események kibontakozásának természetessége az utóbbi évek egyik leghatásosabb, mégis ízig-vérig realista dán drámájává avatják a Submarinot.

Vinterberg filmje április 16-án 21 órakor látható az Urániában.

Armadillo (2010)

Dániát érezhetően facsarja lelkiismerete az afganisztáni háborúban való önkéntes részvétel okán: bűnfilmes terméséből egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a nyíltan anti-autoriter hangvételű (Det Som Ingen Ved), vagy a konkrétan a bevándorlás és a háború hatásait, eseményeit taglaló (Flugten, Minden rendben lesz) politikai thrillerek. Janus Metz Pedersen dokumentumfilm-rendezőt azonban nem a politikai vagy pacifista állásfoglalás vágya hajtotta, amikor elkísért egy katonai különítményt féléves afganisztáni kiküldetésére – "csupán", a lehetőségekhez mérten, be akarta mutatni, mi történik egy katonai bázis hétköznapjain (az őrködésen kívül többnyire semmi), hogyan élnek a katonák (filmeket, pornót néznek, RPG-vel játszanak), mi játszódik le bennük, hogyan dolgozzák fel az eseményeket ("Szükséged van rá, [hogy értelmetlen dolgokon röhögj], mert ez olyan értelmetlen, hogy nem lehet felfogni" – hangzik egy katona véleménye). Kamerájával az őrjáratokra, az "erődemonstrációkra" is elkísérte a "rendfenntartókat", többször életét kockáztatva ezzel: Pedersennek több összecsapást is sikerült felvennie, amelyek korábban nem látott realizmussal és intenzitással, közvetlen testközelből mutatják be a gerillaharcot, miközben a filmrendezőtől és operatőrétől pár centire suhannak el a tálib golyók.

Mindenképp dicséret illeti Pedersen dramaturgiai érzékét és vágástechnikáját, ugyanis az Armadillo egyik fő erénye, hogy ügyesen lavírozik a "háború unalmának", a várakozással töltött hétköznapok és forróság szikkasztotta eseménytelen őrjáratok, illetve az adrenalinpumpáló, viharos gyorsasággal és hirtelenséggel lezajló tűzpárbajok ábrázolása között. Botrányfilm ez utóbbi miatt kerekedett belőle: a rendező ugyanis lencsevégre kapta, amint két dán katona "kivégez" 5 sérült tálibot egy tűzharc során, majd láthatjuk, ahogy a táborba visszatérve még mindig a sokk, az ámulat és az izgalom hatása alatt dicsekszenek, egymás hátát veregetik – örülnek, hogy kijutott végre valami akció nekik is.

Azonban az Armadillo ahelyett, hogy gyorsan ítélkezne, a körülmények, a kontextus, a lehetséges motivációk, a viselkedés és légkör megfejtésére áldozza értékes játékidejét. Éppen hogy a triviális eseménysorok elnyújtott ábrázolásával kelti fel a nézőben is a vágyat, hogy "végre történjen már valami", miközben azon is elmélkedik (a katonák és a film is), hogy mit jelent háborús hősnek (és ezzel párhuzamosan "férfinak") lenni, kik a háború áldozatai (az otthon maradottak és a helyi lakosok legalább annyira, mint a katonák).

Kényelmetlen élményanyag az Armadillo. A kézikamerás felvételek azonosulásra csábító esztétikája ellenére gyakran kilök a sztoriból, akár hangnemkeveréssel, ironikus-vicces jelenetek beillesztésével, akár a helyi lakosok banális, ám pont ezért mellbevágó kérdéseinek forszírozásával. Nincsenek szörnyek, nincsenek hősök, csak abszurditás, a film után pedig kérdőjelek zöme mellett a sivatagi por íze marad a nézőben.

Legtömörebben talán a készítő saját szavai foglalják össze a filmet: "Ez nem egy olyan film, amely egyértelmű politikai állásfoglalást tesz. Nem is olyan dokumentumfilm, amelyik megpróbál valakit "meztelenül" lekapni, mert valami olyat tett, amit nem kellett volna. Ez egy analitikus film, úgyhogy az emberek sok különböző dolgot, kapaszkodót találhatnak benne. Paradoxonokat és dilemmákat prezentál és kérdéseket tesz fel. Az Armadillo megpróbálta kikezdeni Dánia pedáns önképét, az elgondolást, miszerint csak úgy odamehetünk és megmenthetjük a világot a jóléti államunkkal, az együttműködési mozgalmainkkal és az embereket segítő demokráciánkkal. Az Armadillo új nézőpontokat vetett fel az afganisztáni vita kapcsán, és a háború iránti dán attitűd is megváltozott az Armadillo után. Valószínűleg ennek más okai is vannak, persze, de szeretném azt gondolni, hogy a film nyomott hagyott maga után."

Az Armadillo hatásáról április 16-án 17 órakor lehet meggyőződni az Uránia moziban.