Műmárvány síremléket a történetet elbeszélő, Dominik nagyapjának, Piotr Paweŀnek akarnak állítani hozzátartozói, mondván, tökéletesen megfelel a célnak – ezzel mintegy kimondva az ítéletet a halott férfi életére és mentalitására. A „mű” mint mesterséges, utánzat, másod-, de inkább harmadrangú csinálmány a vezérmotívuma a regénynek, szemben a természetessel, amely azonban éppúgy nem képvisel értéket, mint az a „sok nem organikus” szemét, amelyet Dominik nagyapja magához vesz hosszú és szánalmas élete során.

A regény cselekménye 2005-ben kezdődik; Dominik nagyszüleiről az akkori horvátországi nyaraláson készült fényképet mustrálja, melynek jellege által egyből betekintést nyerhetünk – a távoli jövő emberének szemszögéből ‒ a 21. század eleji, láthatóan elharapózott fogyasztói kultúrába. Piotr Paweł életének nagy részét az egészsége miatti aggodalmaskodás és az annak fenntartásához szükséges rítusok elvégzése, valamint az eszközök beszerzése tölti ki: legpokolibb élménye a fogászati kezelés, legnagyobb boldogsága a megkönnyebbülést hozó vizelés, melyet valóságos üdvözülésként él meg.

Az életben hagyományosan és közhelyesen örökbecsű értékeknek tartott élményei és jelenségei számára másodlagosak, idegenek és nyomasztóak, és valamiféle kétségbeesés hajszolja őt feléjük: Annát azért veszi feleségül, mert lényegében nincs jobb ötlete a maradék éveire, gyereket is ugyanígy kötelességtudatból nemz, így aztán sem a szerelemben, sem az apaságban nem lel értelmet és örömöt. Olcsó hamisítványhoz hasonlított kapcsolatuk gyümölcse az elbeszélő anyja, Zuzanna, aki afféle negatív Szűz Máriaként aposztrolfálódik a regényben: eleinte ennie sem szükséges, emészteni és kiválasztani nem tud, fia pedig szeplőtlenül fogan (nem bocsátkozik alacsonyrendű és undorító szexuális kapcsolatba). Zuzanna apjához hasonlóan misztifikálja az egészséges életmódot, de míg Piotrnál ez megmaradt a hipochondria szintjén, Zuzanna hitvallássá avanzsálja, kiábrándult, megcsömörlött, mindenféle eszmétől, ideától mentes, jót és rosszat elválasztani képtelen fiát megőrjítve ezzel. A szorongással és bizonytalansággal (és persze a minden mögött ott leselkedő halálfélelemmel) átitatott egészséges életmód-kultúrára úgy csap le a 2020-as években a pusztító háború, mint annak idején a megszaporodottnak ítélt emberiségre a dögvész: az emberek, akik mintegy hasonlatossá váltak saját olcsó, futószalagon gyártott, pillanatok alatt értéküket vesztő és szeméttá váló termékeikhez, tízezrével hullanak. Piotr és családja egy eldugott faluban vészeli át a baljós időket, de boldogságot az azt követő békeidők sem hoznak. Dominik harmincéves koráig gyakorlatilag önállótlan kamaszként éli életét, egyetlen lázadása, hogy kiokádja anyja főztjét. A véleménynyilvánítás szerepét tehát a vegetatív testi funkciók veszik át: Piotr nem örül, hanem vizel, Dominik meg nem beszélné az anyjával, mi a gondja, hanem eléhányja a levest.

Varga negatív utópiája, sötét színekkel megfestett jövőképe a jelen szatirikus kritikája is egyben: lássuk, mivé lesznek azok gyermekei, akik életének sarkalatos pontja a megfelelő fogkrémmárka kiválasztása. A negatív utópia engem egy másik kortárs lengyel író, Włodzimierz Kowalewski regényére, a 2003-ban, szintén az Európa Kiadónál magyarul is megjelent A szép szobára emlékeztet, mely szintén a kétezres évek fiataljainak öregkorát festi meg, bár abban több a science fictionre emlékeztető vonás, és jóval nosztalgikusabb, ami a múltat illeti, valamint a végkicsengésében is felfedezhető egy reményteljesebb hang – nos, Varga kritikája korunkról jóval sötétebbnek és kíméletlenebbnek tűnhet, de a szöveget átható erőteljes iróniának köszönhetően sehol sem csúszik át didaktikus és rémisztgető baljós próféciába – az ugyanolyan indokolatlan volna, mint a nyilvánvalóan makkegészséges Piotrhoz hasonlóak (szép számmal akad belőlük) aggodalmaskodása, illetve riasztgatása, amely arra irányul, hogy szinte már semmit sem ehetünk, mert rákot okoz.