Szép feladat évszázadokon át, őszinte odaadással az Armageddon eljövetelén munkálkodni, ám egészen más látni, amint megtörténik mindez. Így gondolja legalábbis az elegáns Bentleyvel furikázó, kígyóbőr cipőt viselő, állandóan Best of Queen-kazettát hallgató Crowley démon, a sötétség megátalkodott ügynöke. Ezért aztán, ahogy közeledik az Idő – még pontosabban: amikor véget ér – és a két sereg már javában melegít az utolsó nagy meccsre, megbízói háta mögött egyezséget köt Azirafael angyallal. Az Éden kertjének Keleti Kapujánál találkoztak először, nem sokkal azután, hogy a bejáratot őrző kerub Ádámnak ajándékozta lángpallosát. (Olvasmányélményeimből mostanában a kerubok különös tulajdonságaira derült fény: Saramago Káinjában a Paradicsom bejáratánál strázsáló angyal Éva kebleitől elbűvölten szed szakajtónyi gyümölcsöt az első párnak, itt pedig fegyverét ajándékozza el az Ádámot megszánó szolga.) Az ismeretség tehát az idők kezdetén köttetett, és a hivatalból ellenséges teremtmények a nagy dráma történetének kiszolgáltatott Rosencrantzaként és Guildensternjeként végigfilózzák a történelmet, amikor pedig az a beteljesüléshez közeledne, egymás között kiegyeznek egy tisztességes ikszben.

Gaiman és Pratchett előre figyelmeztet: „Gyerekek! Az Armageddon előidézése nagyon veszélyes. NE próbáljátok meg otthon!” Aztán ők maguk mégiscsak elbeszélik a Végidők hátborzongatóan mulatságos krónikáját. 2012 – nem az olimpia, hanem a maja jóslat – közeledtével tán furcsán hangozhat, mindenesetre a világvége eljövetelének biztos tudása totálisan megbénítja az emberek (angyalok, démonok, boszorkányvadászok) mindennapi rutinját. A tevékenykedést és megfelelni akarást felváltja a warholi vállrándítás: na és? Ha ráadásul rosszul sikerül, a dolog természetéből adódóan még az újrázásra sincs lehetőség. Az Apokalipszis közeledtének biztos jele az Antikrisztus világra jötte. Az Elveszett próféciák Antikrisztusa – polgári nevén Adam Young – egy születésekor elcserélt, tejfelszőke, gazdag képzelőerővel bíró fiúcska. Adam szívesen játszik spanyol inkvizíciósat a pajtásaival, ám attól sem zárkózik el, hogy a Pszichikus Hírmondó című boszorkány-szaklap tartalmát és a benne közölt cikkek alaposságát vitassa meg velük. A világvége közeledtével előbb egy atomerőmű reaktorának veszik nyoma, később az elsüllyedt Atlantisz bukkan fel a tengerfenékről, a föld alól meglepett tibeti emberek kerülnek elő, a környezetszennyezés veszélyeire meg zöld ufonauták figyelmeztetik nyugodt kisvárosok lakóit.

Az Elveszett próféciák remekül ötvözi szerzőinek sajátos humorát, bölcsességét, szürreális lényeglátását. Pratchett fél lábbal a Korongvilágon marad mágiaügyileg, és Gaiman is csak pár utcára ballag a temetőtől, sötétség tekintetében. Így születik meg az Elveszett próféciák szórakoztató, apokaliptikus világa. A könyvből megtudjuk többek között, hogy a Londont elkerülő körgyűrű voltaképpen nem más, mint egy hatalmas okkult szimbólum, a rajta keresztülpöfögők non-stop imamalomként szennyezik a levegőt gonoszsággal. Hallunk a Sokatmondó Szent Berylről nevezett fekete apácarendről, a karthauziak fonákjáról, akiknek naphosszat be nem áll a szájuk, kivéve kedd délutánonként, amikor fél órát asztaliteniszeznek. Lesújtó véleményt olvashatunk a végtelenül unalmas víkendsátánistákról, méltatót a minden idők legnagyobb bestsellerét – a Jelenések könyvét – jegyző Szent Jánosról, aki állítólag túlságosan kedvelte a furcsa gombákat. Generációkat átfogó, és generációkon át fogó átkok elevenednek meg, szép és pontos próféciák teljesednek be, az Utolsó Ítélet lovasai pedig motorral száguldanak.

Ismerve Pratchett és Gaiman eszement fantáziáját, a valósággal való bárminemű összehasonlítás tévútnak tetszik, ám talán mégiscsak volna itt valami. Az urak éppen 1990-ben jelentették meg a könyvet, vagyis hajszállal az Apokalipszissal fenyegető hidegháború után. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az írást, nem nehéz felfedeznünk benne a kém- és ügynökperspektívát. A jó- és rosszfiúk vetélkedését és a végső összecsapás rémét. Különbség csak a földrajzi koordinátákban van. Kelet és nyugat helyett ebben a kozmikus sakkjátszmában Odafent és Odalent csap össze. Kiderül, hogy nem minden démon velejéig romlott, de az is, hogy az angyalok sem feltétlenül az erényesség mintapéldányai. S mert az írók fantáziájában a Végítélet nagyon is filmszerű, a filmekhez pedig zenei aláfestés dukál, a könyv számtalan filmes és zenés idézettel szolgál számunkra, hogy jobban érezzük az utolsó napok izzását. Ehhez amúgy sokat hozzáad Horváth Norbert remek fordítása is.  

A Vég közeledtével a helyzet egyre forróbb. Megszűnik az áramellátás, a civilizáció két étkezésnyire kerül a barbarizmustól, a levegő anyagtalan lényektől lesz zsúfolt. Ám amint távozik a veszély, angyal és démon együtt vacsorázik a Ritzben, boszorkány a boszorkányvadásszal bont sört, az olvasónak pedig jóleső melegség önti el a szívét, ajkára meg posztapokaliptikus mosoly ül. A Végítélet másnapján Adam Young – egykori Antikrisztus – éretlen gyümölcsöt lop egy öreg almafáról. A szüleitől biztosan kikap majd, de talán nem űzik ki szülőfalujából. Hát így érünk a végére. Na nem a világnak, a könyvnek…