PRAE.HU: Magyarországon lenni az itthon lenni?

Itthon lenni, de azzal a könnyedséggel, könnyebbséggel, hogy nem kell itt maradnom. Az volt nagyon rossz, hogy abban a faluban nőttem fel, ahova egyszerűen nem tartoztam, nyomorogtatónak éreztem, el akartam menni a nagyvilágba. Azért lett Németország, mert két anyanyelvű vagyok, másrészt személyes okokból lett Berlin, ott lakott a férjem.

PRAE.HU: Mi az, amit nagyon szeret Németországban, a német emberekben?

Berlin hihetetlen szabad, liberális, fiatal, pezsgő város, nagyon sok nacionalitással. Van egy berlini mondás: „Szegények vagyunk, de szexik”, és ez tényleg igaz, a város csődben van, nincs pénz semmiben, ezért elég olcsó hely. Ahhoz képest, hogy nyugaton mi van, Berlin azért van tele sok művésszel és sok külföldi művésszel, mert röhejes összegekből meg lehet élni. Az egésznek nagyon szabad, nagyon liberális és erre nagyon büszke atmoszférája van. Nyilván itt Magyarországon is van pezsgés, művészi élet, de erről nem nagyon tudok, mert ha hazajövök, privát összefüggésekben találkozom, és mire mindenkivel találkozom, addigra utazom vissza.

PRAE.HU: Milyen az ottani irodalmi élet?

Ott, ahol lakom, szinte nevetséges, mert minden második házban író lakik. Gyakran össze is jövünk, sőt esztétikai kérdéseket is megbeszélünk egymással, például a minap is felhívott egy kolléganőm, hogy figyelj, a következő könyvemben egy pasast írok le, ráismersz az apámra? Nem. Akkor jó. Szóval jó ott lenni. Talán mert odakint unalmas a politika. Az egy érett demokrácia, tehát nem kell mindennap felháborodnom valamin, tudok mással is foglalkozni. De ha én idejövök Magyarországra, úgy érzem, azon nyomban fel vagyok szólítva arra, hogy állást foglaljak, akár napi szinten, különösen, mert író vagyok.

PRAE.HU: Ezt fontosnak tartja?

Részben, mert íróként belátom, az embereknek szükségük van arra, hogy különböző hangokat halljanak, ne csak a politikusok beszéljenek, vagy ne csak az újságírók, hanem például az írók is, hiszen más a nyelvük, másképp tudnának megszólalni. De nem hiába vannak különböző tehetségek, aki naponta tud állást foglalni, az elmegy újságírónak, aki nem, az regényt ír, és azzal néhány évig elfoglalja magát. Én nem vagyok képes napi alapon nyilatkozni. A privát szférában is megjelenik ugyanez, például nyáron volt két osztálytalálkozóm, és nem történt igazából semmi, nem vesztünk össze, emiatt először nagyon boldog voltam. Aztán lehangolódtam, mert ez amiatt volt, hogy semmi fontos dologról nem beszéltünk. Nem szabad semmi releváns, égető kérdést még magán-összejöveteleken sem megemlíteni, mert azonnal egymásnak esnek az emberek. Annyira elromlott a nyilvános- és a személyes beszéd, hogy nem tudunk egymással beszélni. Ez nagyon lesújtó. Ha itt élnék, nyilván felvállalnám, még ha nehezemre is esne, megpróbálnék vele beszélni. De ez akkora megerőltetés, hogy ez lenne a fő feladatom.

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

7.

Fotók: Árvai András

PRAE.HU: Magyarországon kevésbé elképzelhető, hogy valakinek nemcsak fő feladata, hanem megélhetést is jelent az írás. Ilyen szempontból szerencsésnek mondhatja magát.

Németországban sokkal jobb az infrastruktúra. Ösztöndíjak vannak, magasabbak az előlegek, a felolvasásokért is jobban fizetnek, de azért sokan mást is csinálnak, három, négy, öt, különféle dolgot. Én például tanítok az egyetemen, fordítok.

PRAE.HU: Szereti ezt az életformát?

Amennyiben marad időm a regénnyel is foglalkozni, igen. Most kezdtem el februárban az új regényemet, és az nagyon jó. Nagy mértékben kiegyensúlyozott leszek, strukturálja a napomat, és azáltal, hogy a „Do the right thing” érvényesül, hogy a megfelelő dolgot csinálom, úgy érzem, valahogy már nem is hibázhatok.

PRAE.HU: Ez a gyakorlatban hogy néz ki? Előre kitalálja a szereplőket, a történetet?

Igen, el sem tudom képzelni, hogy lehet leüli úgy egy könyvhöz, hogy nem tudom, mi lesz a vége. Évekig járkálok egy figurával, és a lehetséges történetével, és amikor leülök megírni, akkor már majdnem mindent tudok. Persze közben is van olyan, hogy kiderül, hogy ez nem fog működni, de ez a struktúra sokat segít. Ha már tíz éve ismerem ezt a figurát, és még mindig érdekel, akkor csinálok egy vázat a regényhez.

PRAE.HU: Jegyzetekkel, ábrákkal?

Igen, de a legszörnyűbb a vágás, amikor szétvágom, aztán ülök előtte, és esélyem sincs, hogy ebből bármi kirajzolódjon. De aztán persze ki fog.

PRAE.HU: Darius Koppban mi izgatta?

Teljesen más, mint Abel Nema vagy a korábbi figurák. Egyszer körülnéztem a környékemen, és megállapítottam, hogy kétféle embert ismerek jól: az egyik Abel Nema, a másik pedig a férjemhez kapcsolódik, aki kommunikációs mérnök. A másik fajta képviselői is itt élnek velünk, de az irodalomban nem fordulnak elő. Míg az Abel Nemák igen. Darius Kopp nem úgy reagál a világra, hogy ha valami baja van, keres egy Rilke-idézetet. Neki eszébe sem jut, szellemi élete nincsen, de ő is él valahogy.

PRAE.HU: Mennyiben szól ez Darius Koppról vagy a főhős inkább csak egy kortünet?

Inkább tünetfigura, akinek a funkciója a fontos. Egyik kiindulópontom az volt, hogy hogyan élünk és dolgozunk ma. Mialatt írtam a regényt, 1999 és 2009 között, figyeltem a férjemet és a kollégáit, és jól lehetett látni, hogy az internet megjelenésével hogyan változik a munkájuk. 2001-ben, rögtön a megfigyelés elején mindenki munkanélküli lett, kipukkadt ez a lufi, aztán érdekes volt, hogy onnan hogyan álltak fel, majd jött a következő krízis, és mindez hogyan változtatta meg a tudatukat. Alig. A vállalat mint rendszer maradt, és az individuum is, aki ebben a kafkai hálóban meg kell hogy találja a helyét. A férjemnek is volt egy ilyen munkahelye, egyedül ült egy irodában, a vállalat többi része, a kollégái pedig Angliában és Amerikában. Ha kommunikálni akart velük, az volt a minimum, hogy az időzónákat fejben kell tartani. Direkt egy olyan hetet választottam ki, hogy Darius Kopp megpróbálja elérni a többieket, de nem tudja, hiszen egy ilyen hálózatos világban is megtörténhet ez. És milyen pánikba esik, hogy nem tudja elérni azt, akit kellene. Erről akartam mesélni. A másik pedig, hogy megkérdeztem a férjem barátait, hogy szerintetek húsz év múlva mi lesz. Nyugdíjba megyünk, nem érdekes. És addig kitart ez a rendszer? Persze. Szóval csak lestem.  

PRAE.HU: Önreflexió nulla.

Igen, mert az a véleményük, hogy most minek izgassam magam, különben is, van egy jó kis szakmám, és szükség van rám.

PRAE.HU: Ez egóból jön vagy nemtörődömségből?

Az nem derült ki.

PRAE.HU: És volt olyan, aki összeomlott?

Igen, és ő azóta állandóan pánikol, retteg. Az is kibírhatatlan. Noam Chomskyt olvas, és állandóan erről beszél, ha pedig 3-4 óra után mondod neki, hogy beszéljünk másról, közli, hogy veled már semmiről sem lehet beszélni, és nem vagy hajlandó látni a dolgokat. Aztán van olyan is, aki iskolaházmesternek áll.

PRAE.HU: A könyvben a feleség barátnője, Gaby is ad egy lehetséges választ, a rousseau-i „Vissza a természetbe!” gondolat jelenik meg, de a regény ezt elüti, ironizálja: „…a természet új embert faragott belőle. Dehogyis.” A természet nem jelent megoldást?

Ott is próbáltam Darius Kopphoz alkalmazkodni. Vissza a természetbe? Meg vagy te őrülve? Hát ott nincs internet! Véleménye szerint az internet nem probléma, örülni kell neki, míg a természetbe nem lehet visszamenni, hiszen olyan, hogy természet nincs is, csak szimulált természet. Mit csináljak ott? Hiszen még az a szimulált természet is csak viszketést okoz.

PRAE.HU: A szöveg formája is a 21. századot követi. Például az angol szöveg miért került bele?

Az angolnak benne kellett lenni. Mert bár az én munkakörömben annyira nem jellemző, de a férjem munkakörének fele angolul megy.

PRAE.HU: Ráadásul Kopp a saját idegenségével szembesül állandóan, hiszen nem beszéli tökéletesen a nyelvet.

Egy ilyen összetett társadalomban, ha például az NDK-ból jön valaki, nem tud annyira angolul, és emiatt nehezen boldogul. Sokkal lassabb az ember, mint a követelmények. Ez a figura lehet izgalmas, és ehhez próbáltam olyan nyelvet kitalálni, amit még el lehet olvasni, mert ha úgy írom le, ahogy ezek az emberek beszélnek, egy kukkot nem lehet érteni belőle.

PRAE.HU: A másik formai jellegzetesség a kétértelmű mondatok, amelyekben eldönthetetlen, hogy melyik szereplő mondja. Mennyiben tudatos írói megoldás ez, és mi a funkciója?

Szeretem ezt csinálni. A Nap mint napban az volt a funkciója, hogy van ez a figura, Abel Nema, aki orientáció nélküli, nem tudja, hol van a világban. De egyébként is szeretem olvasás közben elbizonytalanítani az olvasót. Mindentudó elbeszélő helyett azt érezze, nem tudja, hányadán van. Mert ez van, nem tudjuk, hányadán vagyunk.