Térerő – „nedvesség a szőrszálak között” / Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen, Magvető, 2011, fordította: Nádori Lídia / PRAE.HU

Kafkai útvesztők és varázstalanítás, a jelen(valóság) és a kozmikus magány meddő állapotában ébred a főszereplő Darius Kopp egy forró késő nyári péntek reggel, majd egy hét múlva ér véget a regény cselekménye a „krach” után. Mora azonban hiába utal gyakran a teljes összeomlásra, az emberi élet jelentéktelenségét és nagyszerűségét egyensúlyozza a műben: hol az egyik, hol a másik győz, míg végül megszületik a pillanatnyi nyugalom. Egy hét alatt valóban sorsfordító események történhetnek, és Mora abban is remek, hogy ennek lehetőségét, az ebből fakadó feszültséget állandóan fenntartja. A vibráló hétköznapiságban az olvasó magára ismer, és belátja, nincs olyan, hogy "nagy élet", nincs megváltás és megbocsátás sem. Mert minden élet nagyszerű, mert önmagunkat válthatjuk csak meg, és megbocsátani is magunknak a legnehezebb.

Persze a regény nem merül ki a moralizálásban. A mélyréteg ülepedik, mert a szöveg maga friss, üde és posztmodern világot épít fel. A Berlinben játszódó történet Dariusa igazán elégedett lehet az életével, boldog házasságban él feleségével, Florával, ő az egyetlen ember a kontinensen, hiszen az Eloxim cég, ahol dolgozik, felszámolja többi európai kirendeltségét: „Isten vagyok. Legalábbis Istenhez hasonló” - indítja a pénteki napot az „egyetlenember”. Többszöri ébredéssel és minduntalan visszaalvással kezdődik Darius napja. Darius Kopp élete mindaddig újra- és újraindul, míg elkerülhetetlen lesz a „programfrissítés”, míg a túlterheltségtől a szerver tényleg lefagy.

Semmi különleges nincs benne. Német technikus férfi, túl a negyedik x-en, aki „mellesleg szereti a nagy fenekű nőket”. 24 éves, amikor leomlik a berlini fal, de mint mondja: a „falomlástól jött meg az étvágyam”. Akinek apja elhagyja hárpia anyját, és aki „ha megtehetné, folyton inna”. Darius pedig folyton zabál, a rosszullétig habzsol. A regényben már-már ironikus szervezőelemmé válik a kebab, a marhafartő, a szték, a fagyi, a bordaszelet. Ezzel éles ellentétben jelenik meg a légszomj, az asztma és a pánikroham, melyek egyrészt nyilván a többször hangsúlyozott kövér test betegségei, másrészt az élet pszichoszomatikus tünetei.

Izgalmasan, a hálózatosság elvén szerkeszti Mora a regényt. A jelenből induló, jelenre építő, azt megíró történet újabb és újabb szálakat indít el, töredékeket olvashatunk a szabad asszociációs gondolkodásból adódóan régmúltról, közelmúltról, a jelen párhuzamos eseményeiről. Mindennek a centruma Darius, aki kezében mobillal, a gép előtt ülve próbálja a szálakat kézben tartani. Identitástörténet is, hiszen minden szál saját magának egy szelete, a családi múlt, a hozott anyag mellett a barátok, a feleséggel való megismerkedés, a szakmai sikerek és problémák alkotják a világot. Amely világ eleve szétesőben van, a gazdasági válság, a plázák, az információtenger, a 21. századra jellemző zavarodottság és túlterheltség feladja a leckét, hogyan maradhat meg az „egyetlenember” embernek.

Nyelvileg is megfigyelhető ez az osztottság, Darius belső beszéde, a szerző kiegészítései és a párbeszédek összemosódnak, míg végül idézetté válnak, átértékelődnek az elhangzott szavak. A szövegben megjelenő idegen nyelvű részek, melyekkel Dariusnak is problémája van, hiszen annyira nem beszél tökéletesen angolul, idegenként rajzolják meg a figuráját. Mora mindezt az irónia eszközével tágítja, az élőbeszédszerű, életszerű és az olvasó számára oly ismerős mondatok, élethelyzetek, az osztott figyelem és a magány nem válhatnak tragikussá, inkább tragikomikussá és groteszkké lesznek. Előszeretettel használja a kormetaforaként megjelenő jegyzetelést, pontokba szedést, a feladatok listázását és a felsorolást, így tesz viszonylagossá mindent, egy szintre helyezve, ki nem emelve semmit. Az olvasó kizökkentésének egyik eszköze ez is, azonban hogy a fent emlegetett feszültség mégis megmarad, az az olyan részeknek köszönhető, ahol a lista végül mégis több lesz, már-már imává válik. Amitől mindez hiteles, hogy az életben sincs másképp, véletlenszerűen születnek meg egy korábban unásig hajszolt listából a súlyozott történetek, a mélyréteg és az isteni pillanat. Nem véletlen, hogy tartalmilag mire vonatkozik ez az átalakulás:

„Ne haragudj,
hogy maga vagyok a megtestesült rendetlenség,
hogy soha nem veszem föl, amit elejtek,
hogy nem kapcsolom le a villanyt, nem zárom el a vizet,
hogy éjszakai zabálásaim végén a konyhaasztalon hagyom a sajt kérgét,
hogy nem válogatom szét a ruhákat...
bocsánatot kérek, amiért...
és amiért téged önt el, mert én nem leszek itt, valahol másutt leszek,
valahol éppen kirúgok a hámból, kikapcsolt vagy nem átirányított, vagy egyszerűen a ricsajban nem hallható mobillal...

Nem lehet örökké csak bocsánatot kérni. Folytonos lelkifurdalásban élni. Aki el akar érni valamit, annak félre kell tennie a többit, valakinek ezt is meg kell tennie, végső soron nem vonulhatunk ki mind az erdőbe!”

A regény másik nagy íve a rousseau-i „Vissza a természetbe!” gondolat, hiszen a hétvége, 8 napból bő kettő, egy vidéki kis házban játszódik, Dariustól idegen térben. Miközben titokzatos csomagot kap péntek délelőtt, a dobozban 40 000 Euróval, és míg Flora kertészkedik, ő gyűlöli, hogy itt kell lennie, hiszen annyi a tennivaló odaát, a másik világban. Az „itt” testet ölt Flora barátnőjében, Gabyban, aki felkorbácsolja Darius ősi félelmét a vidéktől és a dühítő unalomtól, és a két életmodell közti feszültséget a végsőkig fokozza. Mindezek kereszttüzében áll Flora, aki különös módon van jelen a regényben. Első találkozásukkor Darius menti meg az átázott ruhában a felsővezeték felé imbolygó nőt, akiben a későbbiekben az áldozat, a védelemre szoruló nő és a kemény, céltudatos bölcsész keveredik. Aki olykor úgy beszél, ahogy vezet, vadul száguldó címszavakban. Semmi közös nincs bennük, csak az, hogy szeretik egymást, és ez akkor lesz a legnehezebb, amikor Flora összeroppan, és az elviselhetetlen fájdalomról beszél. „Ezt én nem értem” - mondja Darius, „Tudom” - mondja Flora. Ún. highly sensitive person, aki bevallja magáról: „Minden energiám arra megy, hogy elfojtsam ezt a fájdalmat. Miért? Mert élni akarok.” Darius anyja már-már őrültnek gondolja leendő menyét, és tart attól, hogy ez a hiperézékenység öröklődik; Darius viszont (és ez megint egy az isteni szikráknak) felé fordul, és csak annyit mond: „Belátom, keveset segítek neked, talán nem olyan gyalázatosan keveset, mintha az ötvenes években élnénk, de a rám bízott feladatoknak többségét, igen, belátom, elfelejtem elintézni, ezért van, hogy egy ideje nem is bízol rám semmit, inkább áldozod fel az erődet és az idődet, mint az idegeidet, de ezek csak dolgok, Flo, érted, csak dolgok. Te pedig vagy.” Hogy utána megjelenik a Mora által kedvelt zárójeles önreflexió (Ezt szépen mondtad, te lusta dög.) az előbb említett varázstalanításra kitűnő példa, és a szöveget is mozgásban tartja, hiszen éppen annyira lehet ez Darius belső beszéde, mint Floráé.

„A természet új embert faragott belőle. Dehogyis - így Mora, a kivonulás mint esély tehát felszámolódik. Ami helyette marad, az a kafkai útvesztő, a magány és a gépektől, technikai kütyüktől terhes jelen, ahol az „egyetlenember” mellett egy highly sensitive person áll. A pénz, amit kapott, amelyet aztán dobozba rejt, lassan felőrli Dariust, mert a cég tartozik neki, az összeg tehát jogos tulajdona, gondolja. Közben a főnökök istenné válnak, a hatalom arctalan lesz és elérhetetlen, a londoni Anthony ugyanis időeltolódás és térerőhiány miatt nem veszi fel a telefont. Darius mániákusan próbál kapcsolatba lépni vele, ettől várja lényének igazolását, képzeletbeli beszélgetéseket folytat, mindent számba vesz, értelmez, végigfuttat.

Hogy mennyire jelentéktelen mindez: az élet közbeszól, anyja kórházba kerül, meg kell látogatnia. Itt válik érdekessé, hogy Mora milyen hasonlatokat használ a főszereplőre: olyan, mint egy lián; egy elfoglalt üzletember; mint egy katedrális; kedves, de maga a megtestesült káosz; Kékszakáll, majd mint egy disznó, egy szenesember. Ez a sok arcú „egyetlenember” azonban egy valamit retteg és gyűlöl igazán: a vonatutat vagyis a (hely)változtatás kényszerét. „De ha olyan helyen tartózkodsz, ahol nem akarsz lenni, minden abszurddá válik. Amit itt csinálunk... ami itt történik, az semmi, nem az én életem, várakozás egy párhuzamos világegyetemben arra, hogy kiszálljunk a valódi életbe.” Ez az a rész, ahol az identitás újjászületik: „Mindegy, hogy én vagyok az egyetlen ember... és nálam van a mobilom”. A valódi élet pedig arról szól, hogy „nem szeretem meglátogatni őket, mert a régi énemre emlékeztetnek.” Egy másik emlékeztető jel a Schatz nevű ismerős állandó állapotfrissítése, mondván, van, akinek sikerül változtatnia. Az is sokatmondó, hogy a kórházi szobába az ott hagyott laptop miatt kell visszamennie, pedig forr a dühtől, a vonatúton pedig egy technikai hiba miatt várakozniuk kell a semmi közepén. Az abszurd létérzékelés itt éri el tetőpontját, ő lesz a hepciáskodó kövér férfi az utasok szemében - a bűnbak. Ráadásul az istenkereső, kapcsolatot jelképező mobil is lemerül, tehát végtelenül magára marad.

A műben megjelenő motívumok archetipikussága izgalmas párbeszédet folytat a regény többi elemével. A többször előkerülő fal: Flora olvasmánya, a berlini fal leomlása, a dobozokból maga köré falat építő főhős képe. A terhesség, a meddőség: évek óta küzdenek a fogantatással, majd a regény végén míg Darius a vonaton retteg, Flora menstruálni kezd, ömlik belőle a vér, nem elég, hogy újabb meddő hónap vár rájuk, de még a teste is cserben hagyja a lányt. A vidéki kert paradicsomi állapotra utal, melyben a férfi nem találja a helyét, és éppen úgy, mint az ébredéseknél általában, azzal kell szembesülnie, hogy egyedül van, Florát hiába szólongatja. A feleség neve, Flora, eleve sokatmondó, párba állítva Kékszakáll-lal, pláne, hogy a művet indító és néhol felbukkanó szexualitás is kérdéseket vet fel. Flora teste datolya, dinnye, kagyló, csupa egzotikum, mely mégis terméketlen talaj, és éppen ez jelenik meg a nyelvi hiányban: a szexualitás bármennyire vibrál kettejük között, végig háttérben marad, leírhatatlan, megjeleníthetetlen forma. Az erdő, melyben eltéved, és egy őzzel néz farkasszemet, míg Florát és a helyes utat kutatja. A dombtető, mely az egyetlen hely a hétvégi kiruccanáskor, ahol van térerő, megannyi többletinformációt hordoz. Például itt kap három üzenetet, melyek jelzik, hogy a múlttal való szembenézés elkerülhetetlen. A zuhanyzás és az új ruhák vásárlása, az átöltözés rítusai mind-mind egy lépcsőfokot jelentenek Darius identitástörténetében. És az idő: a pályaudvaron minden egy kitágított pillanatban koncentrálódik, amikor megáll a pályaudvari óra, Darius időt nyer, időn kívül kerül, aztán mégis késésében lesz saját magához képest.

„Nem lehetsz lázasabb, mint a kor” hangzik el a regényben. A kor felől nézve nyer értelmet igazán a munka mint megtartó erő, nem véletlen az sem, hogy Darius szerint az embert a munka teszi emberré, Flora pedig összeomlása után bár „csak” pincérnő lesz, de ezzel legalább meg tudja őrizni méltóságát. A világ azonban nem lehet tragikusabb, mint ami a szereplők sorsába kódolva van, minden nézőpont kérdése, mondhatná Terézia Mora. Mert bármi van kívül, bármennyire különböző is két ember, nincs más megoldás, csak a bizalom, hogy van az az isteni szikra. „Te vagy életem szerelme”, mondja Darius, és mint ahogy a zuhanyzás után is mindig marad nedvesség a szőrszálak között, a regény végkicsengése szerint is lehet bízni abban, hogy mégis minden a legjobban van.

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról