A recept sok dronedoom metál bandának tetszene, sőt gyanítom, hogy a végeredmény is. Hideg, elidegenítő, befelé forduló és önmarcangoló hangulatot árasztanak ezek a darabok. Talán az egyetlen üdítő kivétel a Madame Press Died Last Weak At Ninety, ami egészen hagyományos és - urambocsá’ - majdnem dallamos tétel. A sors fintora, hogy a zeneszerző tanítónője halálára írta. Az élet súlyosabb és sötétebb zenékre inspirálta…

Nem hiába lógott együtt Beckettel. A lét értelmetlensége, a bezártság és reménytelenség érzete sugárzik zenéjéből. A játék, a kísérlet is tisztelni való: maga nyilatkozta, hogy egy idő után már csak a „csendes hangok” érdekelték. Vannak olyan tételek, amelyeket a csendtől csupán a bizonyos időközönként megszólaló - mit megszólaló, inkább felsuttogó! - hangszerekből kióvatoskodó hangok választanak el.

A becketti dráma azzal kísérletezett, hogyan lehet kivenni-kihagyni egy színdarabból a mozgást, a beszédet, a cselekményt, hogy ezáltal híven érzékeltesse az elidegenedést, a humán lét végső stádiumát. Morton hasonló kísérletet tett a komolyzenében: lehet valami zene, ha elhagyjuk a hangerőt, a dallamot, a megszokott struktúrákat belőle - és kényelmetlenül sok repetícióval helyettesítjük?

Abszolút laikusként úgy érzem, a kísérlet sikeres volt, és ismét egy kicsivel odébb tuszkolta a „zene” nevezetű fogalom határait. Viszont ahogy azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy vasárnap délután letelepedve a képzeletbeli kandallóm elé, lekapjak egy Beckett drámát a polcról, és puszta kedvtelésből azt olvassam, azt sem hinném, hogy Feldman valaha is népszerű lehet. Hiába, sanyarú a merészek, a bátran újítók sorsa.