Zsindelygyaluk, piócás hidak és tejpadok szegélyezik az utat; séta közben, hiába az E/3, hamar kiderül, hogy maga Enquist az a „jó gyerek”, aki a faluban elsőként ketchupot evő tanító urat megvédi morgolódó – „Nem helyes ennyire hivalkodni a ketchuppal” – anyja előtt. Ízes, ahogy az első szem gyöngyhagymát bekapják, ízes, amint finnül gyakorolják „a baszást meg a faszt”, amit a felnőttek közül senki sem ért. És érezzük a szagát a Kometlag focicsapatnak. Az első ismétlések viccesek, megtudni sokadjára, milyen sok író került ki a faluból, „a beltenyészet miatt (…) sok az idióta vagy az író”, de amikor majd a „süllyedésről” és a „szerénységről” beszél, beszél, beszél, kevéssé nyomaszt, mint kellene, inkább soknak tűnik.

A szülők, nagyszülők precíz leírása most még csak sejteti a jó iparosmunkát, de van pár izgalmas megoldás, finomra csiszolt intarzia: kitenyésztenek egy különösen szép keresztes rókát a zsúfolt örökkévalóságozás közepette, valaki meg „belevakarja az ekcémáját a tálba” a többszörös gyerek-felnőttkor váltásban. A papnak szánt főhőst már itt az írás menti meg a félelmeitől, de ez az „itt” kérdéses a csapongó szerkezet miatt – azt viszont pontosan lehet tudni, mikor és miként onanizált, és vásárolt nagy tételben óvszert egy paptanonc nagykereskedőtől. Ezidőtájt már elég határozottan hiányzik az E/1, hogy ne kellene folyton azon agyalni, miért tart maga elé ez az Enquist üveglapot, miért nem akarja „adni magát”, miért hagyja, hogy ez a lap csak átlátszónak „tűnjön”, mikor nem az. De hol van rajta maszat? Sybilla királyné rendre visszatérő melltartójában, a soványra faragott saját felesége-gyereke-történetben, a hittől (anyától) való dagályos elszakadásban? A meg/túlélt alkoholizmus távolítja el ennyire ezt a beszédet?

Zavaróan távolítja el, különösen az Exit homo ludens című fejezetben, amikor éppen nem bukásról szól, hanem sikerekről, elismerésekről elkészült művekről, ünneplésről. Ön-ünneplésről főként, végig, kitartóan – ez egy igazolásregény komoly tanulsággal a végén. A 7. fejezetben Enquist ránt egyet a szövegen, innentől fejezetenként adagolja a történeteket, egy fejezet – egy kötet(nyi trauma) kimerítő leírása. A baltiak kiadatásának mítoszáról mindent, abszolúte mindent meg lehet tudni, plusz A legionáriusokról, a berlini sörhabról, a meccsek currywurstjairól és a csalásról, doppingról szintén, plusz A szorítósegédről – de mintha maga is unná ezt az elit favágómunkát, csak írja, csak írja az „eseményeket”.

És akkor, a München-fejezetben, a semmiből felbukkan egy naplórészlet, itt már tényleg nem lehetett bírni személyes hang nélkül – később ez a megoldás újra és újra visszatér – az 1972-es müncheni olimpia tapintható közelségből átélt tragédiájáról szóló riport keletkezésének elmesélését, és feltör a sorok közül a valódi lendület, a valódi felháborodottság. Enquist „Trauerfeiert” ül, a gyász ünnepét, anyja konyhájában, és tíz nap alatt megírja a könyvét. A Broadwayjel folytatódnak a bukástörténetek, most a személyes kudarcé, A tribádok éjszakájáé, de előhúzza a Hjogböllében megkötött batyuból „az ő szerénysége a legnagyobb az egész országban” megnyugtató, ismert fordulatát, és minden el van rendezve. Dúskál a hasonlatokban: nő ismeretlen kontinens, New York cet gyomra, színház küzdőtér, stb., és a számokban: dollár, néző, százalék, nagyon sok szám, előkészíteni vagy elleplezni az „It's bad” megrázó verdiktjét. A szatíra kifejezésének magyarázatakor még az egri bor vöröse is megcsillan, mint ahogy a színdarabok betiltása „és a majdnem betiltás közötti keskeny mezsgyéből” kialakult „média erogén zónája”. Dániában már elkezdi a „vékony jégen jár”-ást, az ivást, de ekkor még nem ez a legfontosabb, van mellette más is, mint például Clausen úr vérfertőző kapcsolata a később lebénult testvérrel, a szirénaként ordító Gerdával: egy csodás féltékenység-leírás. Párizsban ugyan kitartja a koncepciót, az egy színtér-egy történetét, azon belül ismét ugrálni kezd, időben, előre-vissza, faluja zöld házától a Champs-Élysées-i sokszobás otthonig, de ezek a váltások bicskával faragják tűhegyesre az ellentétet a két élet között. A budi panorámás biztonsága a párizsi erkély fényfüzéres talajvesztettségével szemben, egyetlen fix pontként őrizve meg az első telefonszámot: Sjön 3.

Megy tovább előreszegett fejjel, mint Sprinsteen, ivás, süllyedés, csoportterápia, újra ivás, gyógyszerek, ködök, a legjobb a közepe, amikor „csak halványan emlékszik rá, mi történt, de a napok gyorsan el tudnak tűnni – (…) Hamburgban ébred fel egy rendező pályaudvaron egy félreállított vasúti kocsiban”. Illetve a legrosszabb. Minél rosszabb, annál igazabb a mese, és annál egyszerűbb, tompult elmében rögzülő fenyegető, szomorú képek: a szitakötők visszatérése, hegyoldalban a hiúz, és a csüngőágú fikusz elfonnyadása – jelek. Már nem veszi annyira komolyan magát, a legmélyebb ponton sem: a főhőst Istennel svéd rendszámú Volvóról beszélteti. Meg persze a halálról, a halál „lehetőségéről”, kocsi előtt egy szikláról vagy papucsban a terápiás intézetből kiszökve a hóban fekvésről. És Enquist döntött, miként az Enquist nevű fickó a regényben, hogy nem adja fel. Mielőtt azonban a keresztes róka végképp hazatér, a kedves kis dán elvonóban találkoznunk kell még 5,15 ezrelék véralkohollal, kölyökkutyaszerű Toshiba laptoppal, és A Nemo kapitány könyvtára első mondataival. A feltámadással. A megmeneküléssel. Egy másik élettel.