Az Uránia mozi ugyan gyönyörű épület illetve interiőr és filmszínházként is ragyogóan működik, koncertteremként azonban hagy némi kívánnivalókat maga után, mégha a hangosítás próbálja is kipucolni a rejtett foltokat. Ráadásul, bár gyermekkorom óta járok gitárművészek előadásaira és magam is futottam már néhány kört ezen a hangszeren, talán pont a túlságosan is ismerős terep miatt félve megyek egy-egy ilyen előadásra. Ahogy egyik barátommal azelőtt megfogalmaztuk, „ez a koncert vagy futottak még, vagy ragyogó élménynek ígérkezik”.

Mindig elbűvöl az Uránia bársony borításos, aranyozástól terhes enteriőrje, és most volt némi időm körbenézelődni ahogy az előadásra vártam – utolsó pillanatban foglalva el a helyem, majd kínosan hosszú ideig várva. Már valóban azt kezdtük gondolni, hogy a koncert elmarad, amikor végre felbukkant a színpadon a művész.

Kétségtelenül sokkal szebben szólnak az új húrok, illetve a használt húrok is szebben szólnak egy darabig, ha használat után leengedik őket. Cserében azonban vagy egy óráig tart, amíg újra be lehet hangolni őket, és ezen idő alatt folyamatosan hangolgatni kell. Nos Pepe Romero előadásának circa egyharmadát-felét a hangolás tette ki.

A másik fura dolog ami miatt klasszikus gitárművészeket kockázatos élőben hallani az az, hogy általában jó 20 perc, fél óra kell ahhoz, hogy bemelegedjenek az ujjaik: hallottam legendás gitárművészeket is csúnya bakikat elkövetni e bemelegedési időszak alatt. A tévedések elkerülése végett ezt úgy szokták megoldani, hogy az előadás kezdetén „gyakorló darabokat”, azaz viszonylag könnyű, egyszerűbb darabokat játszanak.

Nem volt ez másként Pepe Romero esetében sem. Nem bakizott, inkább a biztos utat választotta. Az első két darab nagyjából azt hitette el a közönséggel, hogy a koncert a felejthető élmény kategóriába esik majd. A harmadik, Sor darabja azonban már kezdett izgalmas lenni.

Addigra azonban elég komor gondolataim támadtak. Tudni illik én elég sokat foglalkoztam különböző gitározási technikákkal, és meg kell mondanom, hogy az egyik leghálátlanabbnak tartom a klasszikus technikát. (Most nem a jobb kézről beszélek, az egy más kérdés.) Tudni illik ahogyan a bal kezüket használják, az rendkívül bizarr. Mármint olyan kifacsart ujj-helyzetekre képesek, ami látványnak ledöbbentő, véghezviteléhez azonban rendkívül hosszú idő és nagyon komoly gyakorlás szükséges.

Persze ez a balkézjáték lehetővé teszi a több szólamú játékot (mármint független dallamvonalakban és nem párhozamos szólamokban illetve harmónia-variánsokban mint a jazz gitárosoknál). Egy dolgot azonban rendkívül nehézzé, vagy majdnem lehetetlenné tesz: a barrét (mármint hogy egy ujjal, többnyire a mutatóujjal mind a hat húrt egyszerre fogjuk le). Persze vannak klasszikus gitárosok (illetve technikák, én a brazilt ill. dél-amerikait emelném ki) akik fognak barrét, ám azt csak néhány másodpercig.

De hát mire jó az a barré? Hát a transzponálásra, mármint hogy nyugodtan hangnemet tudjunk váltani játék közben. A barré hiánya vezet arra, hogy a legtöbb klasszikus gitárdarab erősen épít az üres húrokra és előszeretettel mozog 2-3 (rokon) hangnemben és semmi másban.

Szóval egy „futottak még” koncert esetében látom, hogy milyen iszonyatos munkát fektetett a művész az ujjmozdulatok kidolgozásába, ugyanakkor érzem, hogy minden darab ugyanabban a 2-3 hangnemben van, egyszerű – és elszomorít, hogy ennyi izzadságért ilyen kevés jár.

Az első két darabnál pontosan ezt éreztem, és közben dühöngtem, hogy a hangosítás ugyan nagyon is láthatóan jelen volt az előadóteremben és a nézőtéren, ám az emeleti nőzőtérre már alig jutott. (Kicsit Cage 4’ 33’’-a jutott eszembe;-)

Pepe Romeo Recuerdos de la Alhambra (Tarrega) video from film

Újabb negyed órás hangolás után azonban megszólalt Tarrega. No persze csak a gondolat volt az övé, az előadás pedig Pepe Romeróé, de Tarrega azon szerzők közé tartozik, akiket nem, vagy csak jól lehet előadni. Másik kedvencemmel, Isaac Albenizzel (mármint átirataival, hiszen Isaac zongorista volt;-) együtt olyan darabokat írt, amiket egyszerűségük, hihetetlen technikai virtuozitásuk és dallamosságuk miatt rendkívül nehéz előadni.

Persze Tarrega már átmenet a flamenco felé, és Pepe Romero megmutatta, hogy képes a rasgueado-ra (mármint gyors, körömmel és lefelé pengetett akkordfutam, legtöbbször triola). Elég messze ültem a színpadtól, meglehetősen rossz a szemem, de gitározás esetében én a „fülemmel látok”: azt figyeltem, hogy milyen sorrendben használja az ujjait a rasgueado-ban. Jócskán belementem korábban ebbe a kérdésbe, ezért biztosan tudom, hogy a megoldás: a kisujjtól a mutatóujj felé sorban, időrendben. Meglepő, de így van. Nos, amellett, hogy tényleg rossz a szemem, én azt láttam, hogy Pepe Romero fordítva, a mutatóujjtól a kisujj felé használja az ujjait.

Flamenco Guitar Lesson - Rasgueado Studies

Ilyen izgalmas töprengésekkel és bravúros előadással telt az idő, amíg el nem jött a szünet, a szünet után pedig újabb hosszas hangolás, majd bár valamivel rövidebb, ám azért mégis érezhető bemelegedési idő következett.

Ezúttal Albeniz volt az első „éles” darab. Az Asturias (Leyenda) azt hiszem az a mű, amit ha valaha valaki is hallott gitárdarabot, akkor ez volt az. Az első gitárdarab, ami bárkinek is az eszébe jutna (mármint tanult társaimat kivéve:-) Természetesen én is játszottam, s bár a programfüzet azt mondta, hogy Pepe Romero saját átiratában játszotta, én esküdni mernék, hogy hangról hangra így „szólt” az én kottám (talán Sor-átirat?).

Pepe Romero - Asturias (Albeniz)

De ennyit a gonoszkodásból, Romero az Albeniz-darabokban valóban megcsillantotta technikai zsenialitását. Az hiszem nagy dícséret, ha elmondom, hogy Sabicas játékát juttatta eszembe (aki pedig nem ismeri őt, az járjon utána;-).

Pepe Romero plays Sabicas Alegrias

A C. Romero-darab után a közönség alig akarta leengedni a színpadról. Néhányszor visszajött, majd végül ráadásként eljátszott még egy Albeniz (talán Torre Bermeja?) és egy Tarrega darabot.

A húrok megválasztása is jelentős tett a gitárelőadásnál. A klasszikus gitárosok Pro Arte-ot vagy Savarez-t használnak (már tudomásom szerint), ami lágy, harmonikus hangokat eredményez, a gyors futamok kissé összeolvadnak ettől. A flamenco gitárosok La Belle vagy Hannabach húrokat használnak. Megfelelő gitáron ezek a húrok valamivel lágyabbnak érződnek, azonban sokkal rugalmasabbak és magasabb, csengőbb a hangjuk. A játékban ez azt eredményezi, hogy viszonylag könnyű a „hajlítás” (vagy „kalapács”, azaz a bal kéz ujja ráüt a húrra és így szólaltatja meg, nem a jobb kéz pengeti), ami élesen és tisztán szól igazán gyors futamok esetében is. Ezek a húrok szinte olyan élesen és csengőn szólalnak meg, mint a fémhúrok.

Nem feltétlenül rossz, hiszen a művészi szándék eredménye is lehet, de még el kell mondanom, hogy Romero klasszikus húrokat használt. Következésképpen gyönyörűen, telten szólt a gitárja, azonban látványos, bravúros futamai nem tisztán elkülöníthető hangokból álltak, hanem összemosódott masszát alkottak.

Egészében véve igazán jó előadás volt, és Pepe Romero valóban jó gitárművész. Csak hát hallottunk már néhány ilyet a (rendkívül éles) mezőnyből, ezért minden elégedettségem ellenére is egyetértek egy ismeretlen hanggal a közönségből, aki a ruhatárnál már-már veszélyesen összetorlódott tömegből válaszolt a „hogy tetszett” kérdésre: nagyon jól játszott, de felejthető élmény volt.


Pepe Romero

A lenyűgözően izgalmas előadásmódjáról és makulátlan technikájáról híres gitárművész a spanyolországi Málagában született 1944-ben. Első és egyetlen tanára apja, a legendás Celedonio Romero volt. Egyik legsikeresebb lemezének címe – Dalok, melyeket apám tanított – híven tükrözi azt a viszonyt, mely édesapjához fűzte. Játéka több 20. századi spanyol zeneszerzőt is rabul ejtett. Joaquín Rodrigo, Federico Moreno Torroba vagy Francisco de Madina kifejezetten számára komponált gitárműveket. Emellett neki köszönhetjük olyan szerzők számos művének újrafelfedezését vagy bemutatását is, mint Fernando Sor, Mauro Giuliani, Francesco Molino, Fernando Carulli vagy Luigi Boccherini. Lemezfelvételeinek száma meghaladja az ötvenet, több mint húsz concertót rögzített az Academy of St. Martin in the Fieldsszel és Sir Neville Marrinerrel. Az apjával és testvéreivel alapított gitárkvartett a maga nemében egyedülálló, a Romerókat gyakran a „Gitár Királyi Családjaként” emlegetik. I. János Károly 2000-ben a Katolikus Izabelláról elnevezett rend lovagjává ütötte a három testvért. Pepe Romero életében fontos szerepet tölt be a tanítás: több egyetem gitárprofesszora volt, rendszeresen tart mesterkurzusokat a Salzburgi Nyári Akadémián, a Schlesswig-Holsteini Fesztiválon és a Córdobai Gitárfesztiválon.

Pepe Romero gitárestje
Uránia Nemzeti Filmszínház, 2011. március 20.

Milan: XVI. Fantázia
Sanz: Spanyol táncok
1.Pavana con partidas al aire español, 2. Españoleta (No. 1), 3. Gallarda, 4. Villano, 5. Zarabanda, 6. Rujero y Paradetas, 7. Torne, 8. La esfachata de Napoles, 9. La miñona de Cataluña, 10. Canarios

Sor: Variációk egy Varázsfuvola-témára, op. 9
Tárrega: Capricho Árabe
Tárrega: Gran jota

Szünet

Rodrigo: Fandango
Torroba: Szonatina
Turina: Sevillai fantázia, op. 29
1.Ante el espejo, 2. La canción del lunar, 3. Alucinaciones, 4. El rosario

Albéniz: Leyenda (Pepe Romero átirata)
Albéniz: Rumores de la Caleta (Pepe Romero átirata)
C. Romero: Kubai fantázia