Declan Donnellan rendező és alkotótársa, Nick Ormerod tucatnyi Shakespeare-drámát állított színre. Jól mutatja a klasszikushoz való kötődés egyik szükséges és „hasznos” okát, amit Donellan ír-angol rendező a szövegkönyv kapcsán vall: „Igazából jobban szeretem, ha halott a szerző, egy próba során minden változik, ezért jó, ha van egy szilárd pont, ez nálunk a szöveg. Ha az is alakulna, megőrülnék; az olyan, mintha az embernek mindennap más lenne a felesége.”

Donnellan Macbethje egyszerű, kézzelfogható, világos és a legkevésbé sem porlepte: egy asszony, egy férj, rokonok, barátok, hatalom és gyilkosságok. A Shakespeare-mű a saját érdemei mellett a rendezés számlájára írandó, hogy a veretes szöveg ellenére, amit hall és lát, az valódi emberek valódi vajúdásainak stilizált színpadi játéka.

Az előadás megkezdése előtt a nyitott, hatalmasnak érzett játéktér sötétjében oszlopszerű faketrecek látványa fogadja a helyeiket keresőket: nem kellemes, de nem is nyomasztó ez az atmoszféra. A kezdetektől egybenyitott közös tér, amely jól érzékelhetően oszlik szét néző- és játéktérre, színházat sejtet. Ehhez a színházhoz a vágyat, a nézőtéri kíváncsiságot a gigantikusságukban mozdíthatatlannak érzett, karakterességükkel és helyigényükkel nem sok másnak helyet adó fadíszletek keltik a hatalmas előadói térrel. Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mit lehet beletenni ebbe a szétfeszült, de mégis üres térbe.

Szürke feketeségbe bújt, szinte mozdulatlan alakok jelzik a boszorkákat, miközben a játszók gyakran fejünk fölé mondják mondataikat, háttal a baljós színpadi alakoknak, visszafojtott hangú jóslatuk a tér minden részéből érkezik, mögülünk, mellőlünk csakúgy, mint a játéktér felől. A szcéna összeáll: pszichológiai realizmus és stilizáció izgalmas elegye, kevés színtéri jel, koncentrált figyelem.

A pontosan koreografált színpadi mozgások formái a pantomimtől a gesztusszínházon keresztül a látványszínházi megszólalásmódokig terjednek: súlyos csendek, telt mozdulatlanságok, a hatalmas teret telemozogni próbáló és arra nyilvánvalóan képtelen figurák a színen. Macbeth mozgása, tartása szerint kissé töpörödött izomtermi biztonsági őr, skót nemes rokonai álló, összehajló, sudár emberek, Lady Macbeth magas, kissé bipoláris asszony. Mindenki feketében, a férfiak egyenruhában, egy alom, egy csapat. Egyen-sötétszürkeségük, a nemesek színpadi figuráinak egyöntetű alkati előkelősége súlyos ellenpontjai a kissé töpörödött, sunnyadtan, enyhén oldalazva izgő-mozgó, asszonya bábjaként bűnös Macbeth-nek. Királlyá kiválása így érzéki látványként már szemléletes ikonja egy fejére állított közösségnek, világnak.

Mindez a nézőtérről nézve a legkevésbé sem szép (értékes) hatalomra jutásának képeként áll össze, amit színtéri szépek és fiatalok szemlélnek tehetetlenül, miközben mi magunk egyenként szintén tartozunk valahová: vannak szebbek és kevésbé szépek közöttünk, vannak nálunk jobbak, akik alattunk állnak hatalomban, és vannak nálunk rosszabbak hozzánk képest sokkal jobb pozícióban. Mindez az első pillanatoktól kezdődően nagyon világosan, csak a színpadi előadók fizikalitásán (mozgások, testalkatok, testtartások) keresztül ismerőssé, átélhetővé és jó esetben elgondoltatóvá, hozzánk közelivé teszi a színjátékot.

Will Keen Macbethje áttetsző és pontos: ahogy aláhajolva feszengő tartása groteszk peckességbe csavarodik királlyá válását követően, hangjának kezdeti bizonytalansága is átalakul valamiféle önhitt őrültségbe, amely őrültség Keen megformálásában a legkevésbé sem pátoszosan nagy ívű palotai rémtörténet, sokkal inkább egy kisstílű lélek bujkálása önmaga elől valami jobbféle skóciai (vagy éppen I. kerületi) pubban. Egy sunnyogó apa a Várból, a Hilton mellől, aki mámoros barátainak karában roppan bele saját maga és felesége döntéseibe. Lady Macbeth hisztériája, megalomániája Anastasia Hille játékában a leghétköznapibb módon falja fel férje ódzkodását a gyilkosságtól, amely a hatalomhoz vezetheti. A férj öl, és újra öl, irtani kezd.

A tizenkét színész által megformált figurák száma a királyöléstől kezdve fogyatkozni kezd, mint valami skót felföldi Tíz kicsi indián, aki meghal, feláll, és kisétál ebből a tágassága ellenére nyomasztóan beszűkülő térből, amely átalakulásokat a zsámolyok mozgatása is beszédesen jelez.

Ennek a kevés, mégis többféle színházi formanyelvből összeálló érzékletes és világos színpadi nyelvnek az egysége egyetlen ponton látszik megsérülni: mintha kilógna a II. felvonás 3. színének híres kapus-jelenete, amikor Duncan király fiúgyermekei érkeznek Macbethhez a még fel nem fedezett királygyilkosság másnapján. Declan Donnellan rendezése egy váratlan és szellemes megoldással, az egyik hatalmas faoszlop-ketrecet forgatja be a nézőtér felé, amelynek mélyén bugyiját a harisnyájára kívülről húzó, munkáját megunt, önmaga szüntelenül szépítésében viszont annál inkább érdekelt és lelkes portásnő tesz-vesz. Azon a csodálkozáson kívül, amely egy egységes formanyelvbe került elütő elemnek ilyenkor automatikusan kijár, több következménye nem érződik a jelenetnek: inkább zavar, mint elgondolkodtat, inkább letudjuk, mint akárhogyan is értenénk a nyilvánvalóan tudatosan belekomponált kakukktojás miértjét. A vári lakos hasonlatot idevonva olyan ez a jelenet a maga színes-hangos-rikácsos idiotizmusával, mint az I. kerületi királyi Vár bejáratainál a műanyag sorompó a kártyás beléptető rendszerrel. Idegen a Vártól, de nagyon is otthonos a Váron kívül élők számára.

A legnagyobb nézőtéri nehézséget (a 130 perces szünet nélküli játékon kívül) a szövegértés okozza, amely ebben az esetben nem csupán a szinkrontolmácsolási alaphelyzetnek tudható be: Szabó Lőrinc ihletett fordítása gyakran alkalmatlan arra, hogy az elhangzás ritmusában meg lehessen érteni, noha a színészi játékok érzékletes pontossága, a koreográfia megkomponáltsága, az atmoszféra, illetve az alaptörténet közismertsége az esetek többségében képes átlendíteni ezeken a holtpontokon a nézőt. (Vélhetően azért, mert az angol ajkú előadók számára az eredeti Shakespeare-szöveg még csak nem is csupán annyira veretes, mint nekünk Szabó Lőrinc, de inkább olyan, mint az Ómagyar Mária-siralom, így egy szövegcentrikus angol Shakespeare-rendezés alapállásában folyamatosan meg kell küzdjön a befogadói (és előadói) megértésproblémájával.)

A Cheek by Jowl társulat Macbethje egy emberpár finom ecsetvonásokkal megfestett lélekrajza, amely Declan Donnellan rendezésében nem annyira a bűnhöz, mint inkább a bűn súlyának elviselhetőségéhez szól hozzá egy általa létrehozott, félelmekkel és kisstílűsége ellenére pusztító őrültséggel terhelt atmoszférában. A hosszú bűnhődés-történet (miközben az előadók ténylegesen is fölénk mondanak fontos mondatokat) gyakran felénk fordul, kiszól, beszól, amely szólongatás végén ott az ajánlat, hogy esetleg átgondoljuk, ami embervoltunkkal kapcsolatban átgondolandó, legyünk bár rátartiak vagy éppen behódolók, angyalföldiek, vagy váriak, szépek vagy éppen rossz külleműek. Világos és tisztes színházi ajánlat.

William Shakespeare: Macbeth

Macbeth: Will Keen
Lady Macbeth: Anastasia Hille

Macduff, skót nemes: David Caves

Duncan, skót király / Orvos: David Collings

Malcolm, a fia: Orlando James

Várkapus / Lady Macduff: Kelly Hotten

Banquo: Ryan Kiggell

Skót nemesek: Philip Cairns, Vincent Enderby, Nicholas Goode, Greg Kolpakchi, Edmund Wiseman

Díszlet: Nick Ormerod

Látvány: Jane Gibson

Fény: Judith Greenwood, Ross Corbett

Hang: Helen Atkinson

Zene: Catherine Jayes

A rendező munkatársa: Owen Horsley