zene
2011. 04. 07.
Zenei evolúció két ütős napon
12. Győri Nemzetközi Ütős Fesztivál, 2011. március 25-26.
A zenében az a jó, hogy amikor üt, nem fáj – idézte Bob Marleyt Győr polgármestere a Nemzetközi Ütős Fesztivál megnyitóján. Ha egy vidéki magyar város olyan specifikus témában képes a nemzetközi elitet (Gulli Briem, Mark Mondesir, Kenny Hogan, Carl Palmer) felvonultatni, mint az ütős zene, az valóban üt is, mégsem fáj. Felállni a Richter-(hangverseny)terem székeiről összesen hétórai ülés után viszont mégis csak kifejezetten fájdalmas élmény, még ha két adagra: március 25-re és 26-ra oszlik is.
A kora délutáni, utcai programok és workshopok laza, interaktív és ingyenes jellege ugyan professzionálisnak hatott, az esti műsort azonban talán célszerűbb lett volna két (egy ülős és egy állós) helyszínre szétszedni, esetleg a töménységet kettő helyett háromnapos rendezvénnyel oldani.
A program változatosságából és minőségéből viszont feltétlenül ötös illeti a szervezőket. A kétnapos fesztivál mindkét délutánja ingyenes programokkal kezdődött: a látogatóknak alkalma nyílott Mark Modserirrel, illetve Gulli Briemmel dobolni, és egy interaktív kiállítás keretében a hangszeripar széles kínálatával megismerkedni.
A hagyományos dobokon és xilofonokon kívül kipróbálhattunk csúcstechnológiás virtuális eszközöket ugyanúgy, mint import kongákat, darbukákat, gongokat és cajónokat, az esztétikai sokkra vágyók pedig szörnyülködhettek a „nemzeti színű dobfelszerelés” rikító rózsamotívumán.
Március 25., péntek
Szintén ingyenes volt a részvétel a pénteki felvonuláson, és a 15:30-kor a Széchenyi téren kezdődő műsoron. A helyi növendékek és a Konga City Győr kellemes világzenei bemelegítője lassan előcsalta az embereket, a törzsi eredetű hangszerek (konga mellett pl. csörgődob és darbuka is megszólalt) pedig éppen olyan találóan nyitották meg a fellépők sorát, mint ahogyan szombaton zárták is azt. Elvégre éppen az ősi, primitív ritmusok differenciálódása szülte azt a sokszínű világot, amit ma ütőszenei kultúrának nevezünk.
A produkció Weöres Sándort, a magyar ritmus mesterét juttathatja eszünkbe, aki az ausztrálnéger esőhívás monotonitását idézi disszertációjának, A vers születése című meditációjának első soraiban. Az invokációra jól felelt a tízfős Ataru taiko-játéka, amely az ütős zene ősi egyszerűségének a japán fejlődési ágát mutatta be.
Aki nem látott még taikót, az képzeljen el egy olyan karate-bemutatót, ahol a tradicionális egyenruhába bújt előadók nem egymást, hanem a dobokat püfölik nagy, ám hajszálpontos, koreografikus mozdulatokkal - hatalmas erőkifejtéssel, mégis fegyelmezetten.
Az előadást szertartássá avató, nyitó gongszó után felpörögtek a daikók, a sámántáncból kifejlesztett rítus-zenét pedig olyan meglepő erővel szólaltatta meg a zömében tinédzser csapat, hogy a közönség fölött szinte megdördült a sintó menny. A kiáltva ismételt japán számok úgy vezényelték a koncertet, mint ahogy a karate klub tanoncai kurjantanak az ütések előtt és után. A szimmetrikusan felépített látvány pedig fokozta a harcias dobszó szugesszióját: a szemnek és fülnek egyaránt sokat ígérő fesztivál felvette a kezdő lendületet.
A japán vonalat következetesen vitte tovább a Helyi Erő és a Győri Ütőegyüttes, akik nemcsak a délutáni, hanem az esti programon is nagyot alkottak. A Richter-teremben leadott műsorszám ugyanis már a japán zenekultúra kifinomultságát is megmutatta Yoshihisa Taïra Hiérophonie című művének értő tolmácsolásával.
A hosszú szünetekbe rebbenő apró neszek, esőcseppek és zörejek egyre sűrűsödve alkottak igazi „környezeti zenét”. Ennek a természetes minimalizmusnak a lebegő, atmoszférikus hatása lassan ritmikus ügetéssé, majd gyorsuló galoppá alakult, melynek közvetlensége a magyar ütemhangsúlyos formákat is felidézte.
Az előadók megmutatták, hogy a Steve Reich-féle minimál éppen úgy közel áll hozzájuk, mint a természet megidézése, és ugyanígy, kemény macho-dobszót is képesek nyújtani, mint ahogy azt tették is a Letörtétek a tükrünköt című saját szerzeménnyel.
A 19 órakor kezdődő, immár fizetős műsorrész kiváló előadásait némiképp beárnyékolta a nyolcvanas évek pártgyűlés stílusát idéző konferálás, melyből többek között az EB-selejtező aktuális állásáról is értesülhettünk. Mindezt azonban gyorsan feledtette Kenny Hogan felejthetetlen élményt adó improvizációja.
A pólós-farmeros srác szerény-laza bejelentései, miszerint "nagyon jó itt és finom a kaja is" és "játszok nektek egy kicsit egy indonéz népzenei loopra Mark (Mondesir) cuccán" még nem sejtette, hogy Ázsia talán legjobb dobosával van dolgunk. Amikor azonban lassan felvette a törzsi, cammogó ritmust, rögtön érzékelhetővé vált, hogy Kenny nemcsak ösztönös fusion-dobos, hanem kultúrája gyökereit mélyen ismerő, és azokat felhasználó művész. Amikor pedig hirtelen mozdulatokkal komplex ütemrendszereket és cintányér-zuhatagokat kezdett szórni magától értetődő természetességgel, a közönség magát a zenealkotás teremtő folyamatát érhette tetten, amint egy másik kontinens dallamvilágából alakít ki egy megismételhetetlen produkciót.
A Perku-Va spanyol együttese azonban ennek a magasra állított mércének is meg tudott felelni. Előadásmódja tapintható, szórakoztató közelségbe hozta a klasszikus zenét. A mindenki által ismert „klasszikus zenei slágereket” ugyanis egyrészt kristálytiszta xilofonmuzsika szólaltatta meg, melyet erős üstdobsor fedezett. Másrészt a zenekarnak sikerült a tételeket olyan játékosan felfogni, hogy a komolyzene kasztíliai és valenciai népzenével keveredett üdítő koktéllá, amihez meglepően szórakoztató színpadi látvány adta a díszítést. A zenekarnak eredetileg nem is képezte részét az a flamenco duó, akiknek szenvedélyes előadása az éjféli sevillai bárok hangulatát idézte. A tánc azonban csak a kezdete volt a látványos show-nak.
Az andalúz tánccal ugyanis jól megfért a komikum is: a jó háromnegyedig megtelt hangversenyterem népes gyermekközönsége azon kacaghatott nagyokat, hogy az egyik dobos milyen elszántan vagdalkozik egy jól megtermett légycsapóval a koncentráltan játszó xilofonosok között. A hangulatot tovább fokozták a jelmezes betétek, melyek egyáltalán nem törték meg a fellépés folyamatosságát, csak kiemelték a fellépők zenei teljesítményét. Spanyol kulturális jellegzetesség a kultúra összetéveszthetetlen típusú átpolitizáltsága, amelyet jelen koncert sem nélkülözhetett. A Katalónia felé gravitáló valenciai öntudat nagy élvezettel figurázta ki az általa nem kedvelt spanyol intézményeket és rétegeket: a királyságot, a katonai rendőrséget, az arisztokráciát és a klérust, mindezt szimnbolikus figurák segítségével, akik azért marakodnak egymással a jelmezeikben, hogy a keskeny xilofonhoz jussanak.
A ritmus mindennapjainkat átszövő, egyetemes voltát vetette fel az ötletes performance, melyben a zenészek mintha csak a várakozás unalmában kezdték volna magukat és egymást legyezni, majd a spanyol legyezőt forgatva, különböző ritmusokat önkéntelenül is létrehozni. A szükséges zenei szünetek pedig úgy kerültek a helyükre, hogy az előadók olykor szigorúan egymásra pillantottak, amikor is a legyezőzés szégyenlősen abbamaradt. A mikro-előadásban a modern élet szabályainak a szorítása látszott megmutatkozni: sokszor illemből, az elvárásoknak való megfelelésből nem tudjuk vagy merjük természetes emberi igényeinket vállalni. Az újlatin kultúrákra olyannyira jellemző emberközpontúság ilyen közvetlen módon tette az ütős zenét emberi mivoltunk metaforájává.
A déli tavasz vidámsága után beköszöntött az Izlandon még mindig tartó sötét tél: Gulli Briem, a Mezzoforte-alapító dzsesszdobos szinte a brutalitásig súlyos, átható hangokat szólaltatott meg koncertje nyitányaként. A vontatott fájdalmasságra szükség is volt, hiszen a közönség nagy része már hosszú órák óta figyelte az előadások sorát. A híres szaxofonjáték felvételeivel a háttérben Gulli rátért azokra a témákra, melyek a zenekarát világhírűvé tették, majd „hip-hoppy beatekkel” improvizált, miután a zenetanár is megszólalt belőle: egy néhány perces kiselőadás révén élőszóban is beszámolt a hip-hop hatásáról a dzsesszre. A komoly produkció méltatlanul került a fáradt közönség elé, az előadás mégis feltette a pontot az i-re: a segítségével teljesebbé vált a kép, ahogyan az archaikus ütő szava technikás, kifinomult és korszerű művészetté fejlődik.
Március 26., szombat
A magyar zenekultúra mélységei felé vezetett a fesztivál másnapjának ütőszenei utazása. Balogh Kálmán – Lukács Miklós cimbalomduója olyan intenzitású és bonyolultságú egyéni érzelmeket volt képes átadni, amilyet a rendezvény egyetlen előadója sem vitt véghez. A szavakkal megragadhatatlan érzések olyan színskálája rajzolódott ki, amire csak egy ilyen ellentéteket egyesítő páros lehet képes. Míg ugyanis Balogh pontos, kiművelt technikája a végletekig kifinomulttá tette a játékot, addig Lukács extatikusan, egyfajta mélyről jövő ösztönösséggel ébresztett fel valami dallamba öntött bűvös, rapszodikus melankóliát.
Aztán az Emerson, Lake and Palmer legendás dobosa hirtelen fiatal rockerekkel töltötte túlzsúfolásig a koncerttermet. A Carl Palmer Band, amely az angol progresszív rock mérges, indulatos arcát mutatta felénk ugyan nagy örömet szerzett a fesztiválra újonnan érkezőknek, ugyanakkor láthatólag nehezen kommunikált a tömött sorokban ücsörgő idős és családos közönséggel.
Megtudhattuk, hogy Palmer kedvenc dala a Love Beach albumról a Canario, és hogy a zenész 61 évesen is tud még tökösen dobolni, de a produkció ettől még kilógott a sorból. Sem keménykedős hangulata, sem headbangelésre, léggitározásra ösztönző jellege nem tudott párbeszédbe kezdeni azzal a tér- és időbeli összefüggésrendszerrel, amit a dzsesszes - népzenei – világzenei kölcsönhatás épített fel a fesztivál alatt folyamatosan.
Mr. Palmert mindenképpen külön helyszínen kellett volna felléptetni. Ezzel nemcsak a koncertterem zsúfoltsága csökkenhetett volna, hanem a program töménysége is.
A Dörnyei Gáborból és Horváth Kornélból álló Thunder Duo már újra szervesen illeszkedett a rendezvény koncepciójába: a balkáni, ázsiai és afrikai hangszerek kavalkádja egy teljes világzenei kamarazenekar felvonulását imitálta. Kornél kongáinak és derbukáinak földszagú lüktetése hitelesen idézte meg a mindent meghatározó és megteremtő Ritmust: a mozgást, amitől szívünk ver, amitől az új élet megfogan.
Ezt az ősiséget egészítette ki Gábor modern zúzása profi dobszettjével, ami szinte tapintható közelségbe hozta Kornél játékát a mai fül számára. A modernség fokozódott, mikor Dörnyei nagyméretű ecset-ütőkre cserélte dobverőit, és diszkókat megszégyenítő house-ütemeket kezdett nyomni. Horváth pedig ebbe is be tudott szállni a hárfát, a harangot és a gongot egyesítő "hang" nevű eszközzel. A magas hangok imitációja bármelyik trance számban megállta volna a helyét.
A fesztiválra a koronát minden bizonnyal az utolsóként fellépő Mark Mondesir tette fel. Az autodidaktából John McLaughlin partneréig felfejlődő brit csodagyerekről mindenekelőtt kiderült, hogy szerény és kedves fickó: belülről jövő természetességgel mosolyogva közölte a hallgatósággal, hogy "csak leülök és megütök valamit". A loop pedig bekapcsolódott és elindította azt az egyszerű ritmust, amire Mark szinte meditatív állapotban figyelt. Először tényleg csak alig-alig ütött valamibe, de pár perc alatt mégis teljesen azonosult a ritmussal, teljes lényében átélte és kibontotta azt. Nyugodt derűje hasonlított Kenny Hoganéra, ahogyan figyelme a loop áramlására úgy bontotta ki a szinkópikus ritmusban rejlő lehetőségeket, ahogyan a mag kicsírázik ahogy nedvesség éri.
A sűrűn csapott cinek, Mark csillogó fekete homloka és fehér fogai úgy villantak fel a kiteljesedő ütemre, mint a hajtások a növény fejlődésének gyorsított felvételén. Igazi improvizatív, környezetre odafigyelő és arra érzékenyen reagáló dzsesszmuzsikát hallhattunk, amely az egész fesztivál szimbólumává terebélyesedett ki.
Az est záróprodukciója Mark közös játéka volt a Thunder Duoval – pontosabban lett volna, ha Gábor hagyta volna Markot érvényesülni. A közönség azonban hiába várta fesztülten, mikor fogja az érzékeny művészt a magyar páros által megjelenített ritmusvilág „elkapni”, megihletni, hogy valami gyönyörűen virtuózat adhasson belőle vissza. Egy darabig figyelte ugyan Kornélék egyébként színvonalas játékát és bele-bele is ütött, hamarosan azt kellett azonban észrevennie, hogy Gábor nem tud a háttérbe vonulni, újra meg újra szólóba kezd, így az érdekesnek ígérkező fesztiválzáró jammelés végül nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A rendezvény a kisebb-nagyobb hibák ellenére nagyot ütött és csak kicsit fájt. A program maradandó művészi és lelki élményt tudott nyújtani, a rendezők pedig jövőre – tanulva a kevésbé sikerült elemekből – remélhetőleg egy még jobb, 13. Ütős Fesztivál elé néznek.
Szerzők
-- Balassa Máté --
További írások a rovatból
zene
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
zene
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről
Más művészeti ágakról
színház
A MáSzínház KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” előadásáról
irodalom
Havas Juli Papírbabák, avagy lehet-e két hazád? című kötetének bemutatójáról
