Mondhatnám azt is, Daša Drndić horvát írónő műveiben előszeretettel száll alá a változatos és szofisztikált emberi kegyetlenség poklába. 2007-es, Sonnenschein című regényében a koncentrációs táborokban zajlott szörnyűségekről írt hátborzongató részletességgel, jelen – Zágrábban 2006-ban megjelent -, Leica formátum című könyvében pedig az orvostudomány „sötét oldalát” tárja föl, az ókortól a nácik embereken végzett kísérletein át a legújabb, gyógyszergyárak megbízásából történt visszaélésekig.

A gyógyszerkísérletek múltjának és jelenének feltárása és dokumentációja egy olyan város történetébe ékelődik, amely számtalan embernek nyújtott ideiglenes otthont – ám sohasem vált senki igazi otthonává, amely legalább akkora paradoxon, mint az emberek hideg fejjel, módszeresen történő irtása az egészségügy fejlesztése érdekében. 

Rijekát hívták Fiumének is, tartozott Magyarországhoz, azaz az Osztrák-Magyar Monarchiához is, a 20. században pedig hatszor cserélt gazdát – ma Horvátországhoz tartozik. Idilli üdülőhely és kikötőváros lehetne – én is azt hittem gyerekkorom egyik kedvelt olvasmánya, a Mackó úr utazásai alapján -, Drndić regényében azonban nyomasztó, málladozó, mindörökké idegen térként határozódik meg, a benne élők elsétálnak és elbeszélnek egymás mellett, a házak lakói néhány évenként cserélődnek, senki sem telepszik le benne igazán. Ide menekül az elbeszélő a kilencvenes évek elején Belgrádból a lányával, de innen indultak a kivándorlókat Amerika felé szállító hajók is az 1910-es években – persze alapos orvosi vizsgálatnak alávetett és ezután megtizedelt utasokkal. Itt tölt rövid időt Ludwig Jakob Fritz, a később szifiliszben elhunyt orvos – aki, foglalkozása ellenére, nem fedezi fel időben a betegségét –, akinek a könyvei évtizedekkel később az elbeszélőhöz kerülnek. Az elbeszélő nyomozni kezd, hamarosan kiderül, a könyvek egykori tulajdonosa nem más, mint a nagyanyja féltestvére. „Ismét bebizonyosodott, hogy az emberi életek fonalai sohasem szakadnak el teljesen, hanem összefonódnak, egymásba akadnak, és valamiféle protoplazmává olvadnak össze, mely szabad szemmel láthatatlan, valamiféle eleven lénnyé, mely mozog, hajlik, valamiféle amőbaszerű ősállattá” – kommentálja a történeteket.

Szabad szemmel láthatatlan, akár a sejtek – ez kulcsfontosságú a szöveget illetően. A cím ugyan a mai szabványos, 35 mm-es filmméretre utal (ez a formátum végül a Leica fényképezőgépek gyártójának köszönhetően terjedt el), amely ugyan kevésbé részletes (nagy felbontású), mint a korábban használt 70 mm-es, mégis, úgy tűnik, mintha a szöveg a képkockák felnagyításának technikájával élne: kiemel egy apró részletet, hogy közelebbről vizsgálhassa meg annak alkotóelemeit, mintha így tudhatna meg többet az egészről.

Jó példa erre, amikor Ludwig Jakob Fritz betegségéről ír, majd áttér a szifilisz történetére, gyógyítására, a betegség lefolyásának bemutatására a tünetektől a sejtekben végzett pusztító mikroszkopikus folyamatig, vagy amikor egy futó ismerőse ritka nevének etimológiáját, más nyelvekbeli változatait részletezi lexikon-szócikkszerűen. A nagyítás lehetőségei azonban végesek, ahogy a kinagyított képkocka elhomályosul, így az elbeszélő sem képes a feltárni kívánt jelenség legmélyére hatolni, annak titkát vagy értelmét felfedni – főleg, hogy az egész is csak részlet, ki tudja, mekkora képen.

A töredezettség mint állapot, jelenség és szerkesztési-elbeszélői eszköz uralkodó a szövegben: a könyv a fuga (fúga) szó három jelentésének definíciójával kezdődik, ezek vezetik be és fogják össze egyúttal a könyv szertelenül szétágazó motívumait, ugyanis akár emlékezetvesztésről, akár zenei műfajról, akár a csempeközökről van szó, mindhárom jelentésben közös: a hiány. A könyv tördelése is a csempék mintázatára emlékeztet, az elbeszéléstechnika pedig a fúgához hasonlóan ismételgeti az egyes motívumokat; felvázol egyet, majd nyitva hagyja, aztán később visszatér rá. Az egyik fő motívum persze maga a város, amely kusza történetével és – ha lehet így mondani – identitásával, attól függően, melyik országhoz tartozott éppen – maga is töredezett, akárcsak ódon házainak vakolata. A legérdekesebb talán a fuga elnevezésű emlékezetvesztéssel járó pszichiátriai betegség; leginkább az amnézia és a többszörös személyiség keverékeként lehetne meghatározni, ugyanis az ebben szenvedők egy másik személyiségbe menekülnek a „valós” identitásuk elől, melybe zárva elviselhetetlenül sokat szenvedtek. Így kapcsolódnak össze a történetszálak: az elbeszélő sokáig feledés borította rokoni kapcsolata a nemi betegségben elhunyt orvossal; az átjáróház-szerű, ezerfelé szabdalt, sokat hányódott város; és a borzalmas kísérletek történelme, melyek szintén fugát, rést képeznek az emberiség történetében, szégyenletes emlékeket, amelyek sokáig nem kerültek napvilágra.

Apropó, napvilág. A Leica formátum az egyes tartalmi hasonlóságokon, tematikus megfeleléseken kívül az elbeszéléstechnikában és a történetkezelésben is az általam korábban olvasott Sonnenscheinre emlékeztet: mintha előtanulmány volna az egy évvel későbbi könyvhöz. A Leica formátum, amely központi motívumának és szerkesztési módjának is a töredezettséget, a hézagosságot választja, mondhatni túlteljesít ebben. Ám hiába az összetartó motívumok, a rengeteg részlet és mellékszál miatt kaotikussá válik a szöveg, és időnként olyan hatást kelt, mintha szabad asszociációs technikát követne. A szintén sok történetszállal dolgozó és nem lineáris történetkezelésű Sonnenschein sikerültebb ennél a könyvnél, de a várost leíró elégikus-nosztalgikus, helyenként a tragikumot és a cinizmust sem nélkülöző szövegrészek miatt A Leica formátum is mindenképpen olvasásra érdemes – nagy múltú város nem kívánhatna magának ennél szebb, lassabb pusztulást és otthontalanságot.